Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül. 
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.

Meddig mész el azért hogy megfelelj magadnak?

A könyvet még a nővérem ajánlotta, állította, hogy nagyon jó. Egyszer egy nyereményjáték keretében meg is nyertem, amit egyedül a blog aranyos tulajdonosának köszönhetek, mert az egyik feladatot nem tudtam teljesíteni. A technika ördöge kifogott rajtam. Ezért egy facebookos megosztást is elfogadott, amiért nagyon hálás vagyok még mindig. :)

Ez még 2015 nyarán történt meg velem, azóta húztam a könyv elolvasását. Féltem tőle, mert az írónő másik könyve, a Hadd mondjam el... sem egyszerű témát dolgoz fel. Ahogy ez sem. Ezért tartottam tőle, ugyanakkor tudtam, hogy szükségem van egy ilyen könyvre is, mert nem mindig szép az élet. Klisé:D

Azonban még tavaly belekezdtem, és egy nagyon hosszú olvasás után be is fejeztem. A gondolataim még mindig rendezetlenek, nem tudom őket hova tenni. Mert a könyv adott mindent: pozitívat, negatívat, amit lehet. Egyikből több volt, mint a másikból, de hát ez van. Ezt kell szeretni.

Szerintem az írónő az egyik legkényesebb témát választotta: az anorexia, a depresszió. És miért kényes vagy akár kényelmetlen szerintem? Mert egy betegség. Igen, szerintem az. Valami miatt az ember önképe sérül, ami nem egészséges. Nagyon rossz ezt látni, olvasni róla vagy közvetlenül megtapasztalni. 

Mindenkinek van olyan testrésze,ami nem tetszik neki. Nekem például ez a hasam. Tavaly júniusig szimplán csak annyi volt a bajom, hogy nagynak találtam, de sosem kezdtem el tornázni, így (nem meglepő módon) semmi sem ment le rólam. Most meg már egy nagy műtéti hegem is van mellé. Igen, szeretnék laposabb hasat, azonban testmozgással akarom elérni. És ez mindenkire igaz! Ne akarjatok koplalással súlyt veszíteni! Nemcsak azért, mert veszélyes, hanem azért is mert jojózni kezdhettek. Inkább legyen lassabb a változás, de tartósabb! És legyen az eszetekben: most is gyönyörűek vagytok! Most úgy érzem magam, mintha valami lelkesítőbeszédet tartanék, vagy nem tudom:D

Sajnos a kép, amit készítettem egy
kicsit fénylik, de remélem látszódik azért :)

Azonban nem is ez volt a... legnehezebb, legborzasztóbb a könyvben. Hanem az, ami a hátulján van. Hogy az olvasói adták az ihletet az írónőnek. Hirtelen kedvem támadt, hogy segítsek ezeken a lányokon, azonban ez nem lenne jó ötlet, lehet csak rontanék a helyzetükön. Sajnálom őket, ugyanakkor hiszek abban, hogy ezek a levelek az első lépesek voltak a gyógyulás felé. :)

A könyvről még annyit, (mivel nagyon elkanyarodtam a témától :D) hogy imádtam. Jó, majdnem egy hónapig olvastam, ami nem arra utal, hogy annyira szerettem volna, ugyanakkor nagyon érdekes volt, lebilincselő és szívszorító. Váltott ki belőlem pozitívat, negatívat és gyakran meg kellett állnom olvasás közben gondolkodni. Igen, ez egy ilyen könyv. Amit nem csak olvasol folyamatosan, hanem megállsz és próbálod felfogni és valamiképpen megemészteni, mert egy idő túl sok lesz. Eléggé nyomasztó élményvilágot tár elénk az írónő, néhol már túlságosan nyomasztó.

A történet Liáról, a betegségéről és a lelkiismeretéről szól. Arról, hogy titokban enni akar, azonban úgy gondolja, hogy "nem érdemli meg." A könyv elején megtudjuk, hogy Lia régi legjobb barátnője, Cassie meghalt. A lány telefonált a halála előtt Liának, aki azonban nem vette fel. Ezért később dühös lesz magára és a lelkiismerete is vitába száll. Belülről marcangolja magát, mert úgy érzi, hogy rossz ember és csalódást okozott mindenkinek.

Nem tudom, milyen érzés lehet egy ilyen közeli barátot elveszíteni. Nekem volt két "legjobb barátom" eddig, azonban az általános iskola befejeztével ezek a barátságok eltűntek, mint a reggeli köd. Ezért tudom, milyen egyedül lenni, azonban a magánynak e mély bugyrait nem tapasztaltam még meg. Borzalmas lehet, ha úgy érzed, nem számíthatsz senkire sem. Azonban ez sosem igaz. A családodra mindig támaszkodhatsz, akármennyire is kilátástalannak tűnik a helyzet.

Azonban Lia nem áll meg önmaga lelki marcangolásánál. Ő mindezt kivetíti. A korábbi félelmeit, hibáit akarja kijavítani. A sok-sok éhezés azért volt, hogy ő erős legyen. Azonban nem látta, hogy közben lelkileg teljesen kimerült. Nem látta életmódjának következményeit, nem fogadott el segítséget.

És ez volt a könyv legborzalmasabb aspektusa. Láttam, hogy Lia tönkreteszi önmagát is és a családját is, de nem tudtam rajta segíteni, semmit sem tudtam tenni. A tehetetlenség érzése volt számomra a legborzalmasabb. Ahogy észrevettem ez volt számomra a leghihetetlenebb, a legrosszabb.

Ez az a könyv, amit szinte mindenkinek ajánlok, de egy bizonyos életkor fölött. Hogy miért? Mert mindenkinél van egy bizonyos év, amikor kezded észrevenni, hogy nem elég lapos a hasad, vagy nem elég vékony a lábad, vagy valami hasonló. És akkor kell egy ilyen könyv. Örülök, hogy most olvastam, nem korábban, nem később, hanem most.