J. K. Rowling: Harry Potter
Most egy kevésbé rendhagyó bejegyzéssel érkeztem. :)
Mivel ismerem magamat, ezért tudtam, hogy ha a Harry Potter- sorozat minden kötetéről külön bejegyzést akarok írni, akkor az sosem fog bekövetkezni. Mindezt bizonyítja, hogy a hetedik könyvet még mindig nem értékeltem molyon, valamint, hogy az Athéné jele könyvről a bejegyzést is alig raktam ki.
Így hát, lustaságom teljes tudatában lemondtam a Harry Potter- bejegyzésekről. Igaz, megpróbáltam, de valahogy nem sikerült. Azonban a nővérem megkérdezte, hogy miért nem írok magáról a sorozatról. Ez az ötlet megtetszett, és mint fény az agyamban, felkattant a kis lámpácska. Így született meg a bejegyzés ötlete. Köszönöm, Annie! :)
Nem arról fog szólni, hogy mennyire tetszik az, ami az ötödik könyv kétszázadik oldalán történik, hanem a saját történetem. Hogyan ismerkedtem meg a sorozattal és ilyenek.Most nehogy azt gondoljátok, hogy tudom, mi van a Főnix rendje 200. oldalán. :DD
Még egészen fiatal voltam, amikor először olvastam a könyveket. Talán tizenegy, maximum tizenkét éves voltam. Őszintén? Nem emlékszem. Leginkább az maradt meg, hogy a prológus idején azt sem tudtam, ki kicsoda, ki miért van ott és gyakorlatilag semmit sem értettem. Ettől függetlenül rendületlenül olvastam tovább a könyveket, még akkor is, ha -így utólag visszagondolva - nem maradt meg minden.
Ettől függetlenül szerettem. Minden egyes sorát. Első olvasásra amolyan gyermek-szerelem volt, annyi különbséggel, hogy egy könyvsorozatba szerettem bele. És ez a sorozat azért is olyan különleges számomra, mert az első olvasmányaim között volt, amik mindig is fontos szerepet kaptak a szívemben. Szerettem olvasni Harry-ék kalandjait és mindig vártam a saját levelemet.
Azonban az utóbbi időben rádöbbentem, hogy szinte csak a filmek jutnak az eszembe. Pontosan ezért elolvastam másodszorra is a sorozatot az első betűtől az utolsóig. Nem rohantam, nem akartam egy hét alatt elolvasni, egyszerűen csak élvezni akartam, hogy a gyerekkorom egyik kedvenc sorozatát olvasom újra. A történetbe újra beleszerettem, megint belecsöppentem és sodródtam az eseményekkel. Ott akartam én is lenni.
A hetedik könyv végén már annyira megszoktam a világot, hogy ide szinte mindig visszatérhetek, hogy szinte követeltem, hogy legyen még. De nincsen több. Miután elolvastam a hetedik könyvet, olyan érzésem volt, mintha az életem egy szerves részét képző darabjától fosztottak volna meg. Igen, ez nagyon drámaian hangzik, de egy űrt hagyott maga után, amit olyan nehéz volt kitölteni. Nagyon sokan tapasztaltuk már ezt az érzést.
Mint a legtöbb Harry Potter - rajongó, én is beregisztráltam Pottermore-ra. Kétszer is. Az előző rendszerben a Mardekár ház tagja lettem, és... nem emlékszem, milyen pálcám volt. Mikor jobban elkezdtem volna használni az oldalt, megváltozott. Köszi Pottermore! Pedig először nem akartam Mardekáros lenni, gonosz háznak tartottam, hiszen minden Mardekáros szereplő olyan negatívan volt ábrázolva. Időközben mégis megszerettem a házamat.
Ekkor újra kellett csinálnom a beosztási ceremóniát, hiszen a Pottermore új felülettel indult újra. Nos, igen. Másodszorra Hollóhátas lettem és fenyőfából készült pálcát kaptam. Nem tudom, hogyan és miért, de sikerült két házat is kihozni az egészből. Ami azért különleges, mert a nővérem szintén a két ház határán áll. Gyanítom minden egyes kitöltésnél másik házba kerülnénk.
Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy melyik házat választanám. Erre a tökéletes válasz, hogy nem tudom. Mert szívesen kerülnék a Hollóhátba. Ha a Teszlek Süveg oda osztana be, akkor elfogadnám a döntését. Valószínűleg élvezném a sok találós kérdést és úgy az egészet. Azonban a Mardekár is csábító. Nem hiszem, hogy oda csak gonosz varázslók kerülhetnek, gondoljunk csak Pitonra. És ha nincsenek halálfaló- eszmék a házban, akkor el tudom képzelni, hogy a pince csak úgy zeng a nevetéstől.
Apropó: számomra mindig is boldog és örömteli tény volt, hogy Teddy Lupinnal járnék egy évfolyamba. Arra esélyem sincsen, hogy Hugrabugos legyek, de akkor is! :) Egy Tekergő - leszármazottal járnék egy évfolyamba! :D
Mivel ismerem magamat, ezért tudtam, hogy ha a Harry Potter- sorozat minden kötetéről külön bejegyzést akarok írni, akkor az sosem fog bekövetkezni. Mindezt bizonyítja, hogy a hetedik könyvet még mindig nem értékeltem molyon, valamint, hogy az Athéné jele könyvről a bejegyzést is alig raktam ki.
Így hát, lustaságom teljes tudatában lemondtam a Harry Potter- bejegyzésekről. Igaz, megpróbáltam, de valahogy nem sikerült. Azonban a nővérem megkérdezte, hogy miért nem írok magáról a sorozatról. Ez az ötlet megtetszett, és mint fény az agyamban, felkattant a kis lámpácska. Így született meg a bejegyzés ötlete. Köszönöm, Annie! :)
Nem arról fog szólni, hogy mennyire tetszik az, ami az ötödik könyv kétszázadik oldalán történik, hanem a saját történetem. Hogyan ismerkedtem meg a sorozattal és ilyenek.
Még egészen fiatal voltam, amikor először olvastam a könyveket. Talán tizenegy, maximum tizenkét éves voltam. Őszintén? Nem emlékszem. Leginkább az maradt meg, hogy a prológus idején azt sem tudtam, ki kicsoda, ki miért van ott és gyakorlatilag semmit sem értettem. Ettől függetlenül rendületlenül olvastam tovább a könyveket, még akkor is, ha -így utólag visszagondolva - nem maradt meg minden.
Ettől függetlenül szerettem. Minden egyes sorát. Első olvasásra amolyan gyermek-szerelem volt, annyi különbséggel, hogy egy könyvsorozatba szerettem bele. És ez a sorozat azért is olyan különleges számomra, mert az első olvasmányaim között volt, amik mindig is fontos szerepet kaptak a szívemben. Szerettem olvasni Harry-ék kalandjait és mindig vártam a saját levelemet.
Azonban az utóbbi időben rádöbbentem, hogy szinte csak a filmek jutnak az eszembe. Pontosan ezért elolvastam másodszorra is a sorozatot az első betűtől az utolsóig. Nem rohantam, nem akartam egy hét alatt elolvasni, egyszerűen csak élvezni akartam, hogy a gyerekkorom egyik kedvenc sorozatát olvasom újra. A történetbe újra beleszerettem, megint belecsöppentem és sodródtam az eseményekkel. Ott akartam én is lenni.
A hetedik könyv végén már annyira megszoktam a világot, hogy ide szinte mindig visszatérhetek, hogy szinte követeltem, hogy legyen még. De nincsen több. Miután elolvastam a hetedik könyvet, olyan érzésem volt, mintha az életem egy szerves részét képző darabjától fosztottak volna meg. Igen, ez nagyon drámaian hangzik, de egy űrt hagyott maga után, amit olyan nehéz volt kitölteni. Nagyon sokan tapasztaltuk már ezt az érzést.
Ekkor újra kellett csinálnom a beosztási ceremóniát, hiszen a Pottermore új felülettel indult újra. Nos, igen. Másodszorra Hollóhátas lettem és fenyőfából készült pálcát kaptam. Nem tudom, hogyan és miért, de sikerült két házat is kihozni az egészből. Ami azért különleges, mert a nővérem szintén a két ház határán áll. Gyanítom minden egyes kitöltésnél másik házba kerülnénk.
Gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy melyik házat választanám. Erre a tökéletes válasz, hogy nem tudom. Mert szívesen kerülnék a Hollóhátba. Ha a Teszlek Süveg oda osztana be, akkor elfogadnám a döntését. Valószínűleg élvezném a sok találós kérdést és úgy az egészet. Azonban a Mardekár is csábító. Nem hiszem, hogy oda csak gonosz varázslók kerülhetnek, gondoljunk csak Pitonra. És ha nincsenek halálfaló- eszmék a házban, akkor el tudom képzelni, hogy a pince csak úgy zeng a nevetéstől.
Apropó: számomra mindig is boldog és örömteli tény volt, hogy Teddy Lupinnal járnék egy évfolyamba. Arra esélyem sincsen, hogy Hugrabugos legyek, de akkor is! :) Egy Tekergő - leszármazottal járnék egy évfolyamba! :D
Megjegyzések
Megjegyzés küldése