Jandy Nelson: Neked adom a napot
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!
A tizenhárom éves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude hihetetlenül közel állnak egymáshoz. Különleges burkot húznak maguk köré színekből és szavakból, ahová nem engednek be semmit és senkit. Egy nap azonban a burok felhasad, és a családi tragédia úgy kipörgeti az ikreket megszokott világukból, akár egy tornádó.
Három esztendő múltán jóformán szóba sem állnak egymással. Az érzékeny lelkű Noah szerelmes barátságba keveredik a szomszéd sráccal, Jude pedig mesteréül választ egy goromba férfit, akinek több köze van a lány családjának széthullásához, mint hinné…
Az ikrek nem veszik észre, hogy mindketten csak a történet egyik felét ismerik, és vissza kéne találniuk egymáshoz, hogy esélyük nyíljon világuk újjáformálására.
Jandy Nelson világsikerű regénye döbbenetes művészi erővel szőtt mese, ami beszivárog a csontjainkba, akár a tűz melege egy didergető napon.
„Vad, gyönyörű és mélyen megindító. Nelson írása annyira eleven, hogy a lapok szinte világítanak a sötétben.”
– Ransom Riggs, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei írója
Hogyan tudnád elviselni, hogy minden széthullik körülötted?
Nagyjából ezt éreztem a könyv olvasása közben. De ne innen kezdjük, haladjunk csak szépen sorjában. Az első fejezetben már felötlött bennem három gondolat, ami szerencsére nem tartott ki a könyv végéig. Valahogy a második vagy a harmadik fejezetekben elveszett, azonban addig makacsul tartotta magát mind a három.
A telefonomban van is egy elég zavaros jegyzet arról, hogy akkor most mi van. (Vagyis, mi nincsen.) Amikor belekezdtem a könyvbe, akkor 3 dolog jutott szinte azonnal az eszembe: az első, hogy én most rettenetesen fáradt vagyok ehhez a könyvhöz. A második az, hogy nem ez lesz életem legkönnyebb olvasmánya - aminek eközben örültem is. A harmadik pedig, hogy nem vagyok ehhez eléggé művész.
Miközben olvastam a könyvet, nem egyszer éreztem azt, hogy én ehhez túlságosan is földhöz ragadt vagyok. Hogy sosem fogom megérteni az ikreket, akiket elnézve (vagy olvasva) nekem egy ecsetet sem lenne szabad a kezembe vennem, nemhogy valamit alkotni is. (Vagy akár szimplán akarni ezt.) Lehet, hogy csak nekem túl élénk a fantáziám, de minden művüket csodálatosnak képzeltem, mesésnek a maguk valójában.
Az egész könyv a művészetre épül (amit már egyértelművé tettem), de amint az ember beleszokik a "világba," akkor már nem lesz olyan különös. Valójában ez az érzés meglesz még mellette egy kicsit, vagyis nálam megvolt, azonban nem volt olyan különös a könyv, az írásmód, a reakciók, mint első olvasásra. Nem kell minden festményt, vagy ilyesmit ismerni, hiszen a könyv az ikrekről szól. Arról, hogy ők mit alkotnak, mit képzelnek el, mit álmodnak meg, és hogyan készítik el ezeket.
Nagyon tetszett még, hogy az ikrek nem egyformák. Igen, valóban, ez egy klisé is szinte, amelyik könyv ikrekről szólt, ezt is felhozta: kívülről egyformák, belülről pedig egyáltalán nem, közben meg valami abszurd álláspontot képvisel, ami hihetetlenné teszi az egészet. Itt azonban ez nem így jelenik meg: van egy fiú-lány ikerpár. Mindketten művészek, de teljesen másképp. A személyiségük, a reakcióik teljesen mások, ugyanakkor nagyon hasonlítanak egymásra néhány ponton. Mint a testvérek általában: bármennyire is egy család, nem lesznek pontosan ugyanolyanok.
Noah az, akiért végig fájt a szívem, hiszen szegénynek nem mindig jöttek össze a dolgok. Néha csak ültem olvasás közben, és arra gondoltam, hogy "ne, ez ne így történjen, ez nem lehet." És valahol így voltam Jude-nál is: láttam, mi lesz ebből, hová fog alakulni ez az egész, és ezért rettenetesen sajnáltam a karakterét.
Azt szerettem nagyon a történeteikben, hogy nem egy időben játszódtak. Nem csak több nézőpontból követhettük az eseményeket, hanem más-más időből is. Így az események nagyobb hangsúlyt kaphattak, még jobban kiteljesedhettek. És tudjátok, mi volt számomra a legmeglepőbb? Hogy ezt a könyvet ugyanaz a nő írta, mint Az ég a földig ér-t. Igen, ez számomra egy hatalmas meglepetés. (A molyos értékelésem mindent megmagyaráz.)
A könyv engem egyszerűen levett a lábamról. Nagyon tetszett, nagyon szerettem. Kicsit féltem tőle az elején, de a végére már imádtam a kicsit furcsa (valójában nagyon is furcsa) ikreket és a történeteiket.
A tizenhárom éves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude hihetetlenül közel állnak egymáshoz. Különleges burkot húznak maguk köré színekből és szavakból, ahová nem engednek be semmit és senkit. Egy nap azonban a burok felhasad, és a családi tragédia úgy kipörgeti az ikreket megszokott világukból, akár egy tornádó.
Három esztendő múltán jóformán szóba sem állnak egymással. Az érzékeny lelkű Noah szerelmes barátságba keveredik a szomszéd sráccal, Jude pedig mesteréül választ egy goromba férfit, akinek több köze van a lány családjának széthullásához, mint hinné…
Az ikrek nem veszik észre, hogy mindketten csak a történet egyik felét ismerik, és vissza kéne találniuk egymáshoz, hogy esélyük nyíljon világuk újjáformálására.
Jandy Nelson világsikerű regénye döbbenetes művészi erővel szőtt mese, ami beszivárog a csontjainkba, akár a tűz melege egy didergető napon.
„Vad, gyönyörű és mélyen megindító. Nelson írása annyira eleven, hogy a lapok szinte világítanak a sötétben.”
– Ransom Riggs, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei írója
Hogyan tudnád elviselni, hogy minden széthullik körülötted?
Nagyjából ezt éreztem a könyv olvasása közben. De ne innen kezdjük, haladjunk csak szépen sorjában. Az első fejezetben már felötlött bennem három gondolat, ami szerencsére nem tartott ki a könyv végéig. Valahogy a második vagy a harmadik fejezetekben elveszett, azonban addig makacsul tartotta magát mind a három.
Ha rátalálsz a lelki társadra, az olyan, mint olyan házba lépni, ahol már jártál – megismered a bútort, a képeket a falon, a könyveket a polcon, a fiókok tartalmát: szükség esetén sötétben is eltájékozódnál.
A telefonomban van is egy elég zavaros jegyzet arról, hogy akkor most mi van. (Vagyis, mi nincsen.) Amikor belekezdtem a könyvbe, akkor 3 dolog jutott szinte azonnal az eszembe: az első, hogy én most rettenetesen fáradt vagyok ehhez a könyvhöz. A második az, hogy nem ez lesz életem legkönnyebb olvasmánya - aminek eközben örültem is. A harmadik pedig, hogy nem vagyok ehhez eléggé művész.
Miközben olvastam a könyvet, nem egyszer éreztem azt, hogy én ehhez túlságosan is földhöz ragadt vagyok. Hogy sosem fogom megérteni az ikreket, akiket elnézve (vagy olvasva) nekem egy ecsetet sem lenne szabad a kezembe vennem, nemhogy valamit alkotni is. (Vagy akár szimplán akarni ezt.) Lehet, hogy csak nekem túl élénk a fantáziám, de minden művüket csodálatosnak képzeltem, mesésnek a maguk valójában.
Az egész könyv a művészetre épül (amit már egyértelművé tettem), de amint az ember beleszokik a "világba," akkor már nem lesz olyan különös. Valójában ez az érzés meglesz még mellette egy kicsit, vagyis nálam megvolt, azonban nem volt olyan különös a könyv, az írásmód, a reakciók, mint első olvasásra. Nem kell minden festményt, vagy ilyesmit ismerni, hiszen a könyv az ikrekről szól. Arról, hogy ők mit alkotnak, mit képzelnek el, mit álmodnak meg, és hogyan készítik el ezeket.
Meg kell látnunk a csodákat ahhoz, hogy csodák létezhessenek.
Nagyon tetszett még, hogy az ikrek nem egyformák. Igen, valóban, ez egy klisé is szinte, amelyik könyv ikrekről szólt, ezt is felhozta: kívülről egyformák, belülről pedig egyáltalán nem, közben meg valami abszurd álláspontot képvisel, ami hihetetlenné teszi az egészet. Itt azonban ez nem így jelenik meg: van egy fiú-lány ikerpár. Mindketten művészek, de teljesen másképp. A személyiségük, a reakcióik teljesen mások, ugyanakkor nagyon hasonlítanak egymásra néhány ponton. Mint a testvérek általában: bármennyire is egy család, nem lesznek pontosan ugyanolyanok.
Noah az, akiért végig fájt a szívem, hiszen szegénynek nem mindig jöttek össze a dolgok. Néha csak ültem olvasás közben, és arra gondoltam, hogy "ne, ez ne így történjen, ez nem lehet." És valahol így voltam Jude-nál is: láttam, mi lesz ebből, hová fog alakulni ez az egész, és ezért rettenetesen sajnáltam a karakterét.
Azt szerettem nagyon a történeteikben, hogy nem egy időben játszódtak. Nem csak több nézőpontból követhettük az eseményeket, hanem más-más időből is. Így az események nagyobb hangsúlyt kaphattak, még jobban kiteljesedhettek. És tudjátok, mi volt számomra a legmeglepőbb? Hogy ezt a könyvet ugyanaz a nő írta, mint Az ég a földig ér-t. Igen, ez számomra egy hatalmas meglepetés. (A molyos értékelésem mindent megmagyaráz.)
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember hű maradjon önmagához, a szívéhez.
A könyv engem egyszerűen levett a lábamról. Nagyon tetszett, nagyon szerettem. Kicsit féltem tőle az elején, de a végére már imádtam a kicsit furcsa (valójában nagyon is furcsa) ikreket és a történeteiket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése