Nicolas Barreau: Álmaim asszonya

Versenyfutás a szerelemért

Fülszöveg: Antoine-nak, a lelkes könyvkereskedőnek és meggyőződéses romantikusnak tíz telefonszáma és mindössze huszonnégy órája van, hogy újra megtalálja álmai asszonyát.

Antoine, a harminckét esztendős könyvkereskedő, aki hisz abban, hogy a regények a való életben is megtörténhetnek, kedvenc kávézójában egy nap megpillantja álmai asszonyát, aki mintha csak az égből pottyant volna oda. Antoine hezitál, nem tudja, hogyan szólítsa meg a nőt. Ám ekkor odalép egy másik férfi, és ezzel Antoine elszalasztotta a lehetőséget. Vagy mégsem? Kifelé menet az elbűvölő mosolyú, titokzatos nő leejt elé egy kártyát, rajta egy keresztnév, egy telefonszám és egy mondat: „Szívesen találkoznék magával.” Antoine elmondhatatlanul boldog. Kisvártatva kétségbe esik. A becses telefonszám egy ostoba baleset következtében hiányos lesz. Antoine azonban minden nyomon elindul. A szépséges ismeretlen kalandos keresése során a legkülönbözőbb emberekkel találkozik, Párizs legnyüzsgőbb és legcsendesebb pontjain. Az idő Antoine ellen dolgozik. A barátai bolondnak tartják. A szíve nagy szaltókat ugrik, egyiket a másik után. De Antoine nem adja fel…

„Ritkán írnak ilyen lélegzetelállító tempóban a világ legszebb dolgáról. Az olvasó happy endre vágyik és reménykedik, hogy a könyv soha nem ér véget.”

Azt tudni kell, hogy amikor befejeztem Az útvesztőt, akkor átmentem a nővérem szobájába, hogy adjon valami cukit, mert most nekem arra van szükségem. Igen, ez cuki. A lényeg megvolt. Talán egy kicsit túl cuki is. Édes, cukormázas, néhol csöpögős. És néhol kikészített. De majd szépen sorban.

Kezdjük mi is az elején. Az író nem teketóriázik sokat, a kávéházban kezdünk, ahol abban a pillanatban Antoine azonnal észreveszi, hogy valaki elfoglalja a törzshelyét. Sasszem. (Oké, megpróbálok leállni a borzalmas vicceimmel... de nem ígérek semmit sem.) Lépjünk tovább. Szóval megvolt a mesébe illő találkozás. Ami nem is találkozás volt. Egymásra néztek, és ennyi. Szerelmesek lettek. Azonnal.

Aztán, ahogy a fülszövegben is olvashatjuk, a telefonszám megrongálódik. Mert egy parkban, egy padon ülve előhagyom a telefonszámot, ha valakit fel kell hívnom. Persze. Biztos, ami biztos. A telefonokon nagyon sokat nevettem. Amikor a félig süket orosz nénivel kiabál a telefonba, aki nem hallja... na az, hihetetlen. Szerintem Olga néni a legjobb az egészben. Az a jó, hogy többször fel fog tűnni. Amúgy néhol azt hittem, hogy megvan a nő... aztán kiderült, hogy mégsem. És akkor mindig azon filóztam, hogy akkor hova lett a csaj? Nem tűnhetett el.

És most egy kicsit arról írok, ami nekem nem tetszett. Az pedig pont a főszereplő. Kicsit furcsa, de az, hogy minden körülötte forog, néhol egy kicsit sok. Legfőképpen azért, mert nagyon makacs. A többi ismerőse, mind a két fő, megpróbálja észhez téríteni, ami nem nagyon sikerül. Antoine szentül hiszi, hogy ők összetartoznak, és mindent égi jelnek vesz. De ez még nem minden. A legnagyobb baj számomra az volt, hogy mindkét ismerőse nagyon érdekes személy lehetett, de sajnos alig tudunk meg róluk valamit. A részüket kiveszik a történetből, de én igazából azt szerettem volna, ha többet szerepelnek. Nem csak teáznak, és boroznak, vagy hasonló, hanem csinálnak is valamit.

 

Amúgy meg a legfurcsább, hogy az író nem is francia. Ennek ellenére a könyv tele van francia kifejezésekkel. Nem tudom, vajon az eredeti kiadásban is a német mellett ott voltak a francia kifejezések? Mert amúgy lehetett volna valami fordítás mellette, mert én semmit sem értettem belőle. Ja, és amúgy én megértem azt, hogy Snape. De ha Magyarországon Pitonként ismerjük, akkor ebben a könyvben miért nem? Lehet, hogy csak egy hasonlat miatt szerepel benne, de akkor is. A fordító nem olvasott Harry Pottert? Vagy csak nekem ennyire szembetűnő?

A könyv vége kiszámíthatóan nyálas volt, ami számomra egy kicsit sok volt. De ha szereted a romantikát, akkor mindenképpen olvasd el, mert ez tényleg egy romantikus könyv. Igazából ez a fajta romantika sosem volt az én világom, mindig is tudtam. De az, hogy számomra nem lett kedvenc, az nem jelent sosem semmit. Kikapcsolni csodásan ki tudott.