2016. szeptember 30., péntek

Jamie McGuire: Gyönyörű áldozat (Maddox testvérek 3.)


Eredeti cím: Beautiful Sacrifice
Fordító: Szűr-Szabó Katalin
Sorozat: Maddox testvérek
Kiadó: Maxim Kiadó
Oldalszám: 352 oldal
Kötéstípus: puha/kemény kötés
Ár: 2999.-/3999.-
ISBN: 9789632617473/9789632617480
Moly, Goodreads

Fülszöveg:
Falyn ​​Fairchild, a következő kolorádói kormányzó lánya mindent képes hátrahagyni. Már megtette ezt a kocsijával, a tanulmányaival, és még a szüleivel is. Megtörten tér vissza szülővárosába, és pincérkedést vállalva a Bucksaw Kávézóban. Falyn minden műszak után félretesz egy kevés pénzt, és reméli, hogy hamarosan összegyűlik annyi, hogy vehessen egy repülőjegyet, és eljusson az egyetlen helyre, ahol igazán megbocsátást nyerhet, a régmúlt bűneiért: Eakinsba, Illinoisba. 
Taylor Maddox abban a pillanatban megérezte, hogy Falyn bajban van, amint leült egy asztalhoz a kávézóban. Taylor csábító, megszegi az ígéreteit, és még akkor is káprázatos, amikor piszok borítja be – minden megvan benne, ami Falyn szerint egy rámenős, szexi tűzoltóban is. Falynt nem vonzza az, hogy egy legyen a srác hódításai közül, ám egy Maddox fiúnak egy ellenálló lány a tökéletes kihívás. 
Amint Falyn megtudja, hogy mit nevez otthonának Taylor, minden megváltozik. A Maddoxokra jellemző kitartás lehet, hogy nem lesz elég Falynnel szemben. És most először lehet, hogy Taylor lesz az, aki megégeti magát.

Vélemény:
Bárki bármit mond, nekem ez most egy kicsit csalódás volt. Nem volt rossz, de nem hozta az általam elvárt és többi könyv által felépített McGuire szintet.
Falyn

Pedig az elején még egészen ígéretesnek tűnt. Annyira vicces volt, ahogy állandóan húzták egymást Taylorral, beszólogattak egymásnak. Nagyon szeretem ha ebből az "utálatból" alakul ki később a szerelem (mint pl. Daemon és Katy esetében). Csak aztán nem lett belőle semmi egy jó ideig. Ugyanúgy fennállt köztük ez az ellenséges viszony. Sőt, mintha lassan gyűlöletbe fordult volna át a lány részéről és ez nagyon nem tetszett. Taylor semmi rosszat nem akart, csak elmenni vele randizni, de ezt is csak nagy pofavágásokkal sikerült elérni nála. Ez a rossz viszony meg viselkedés elrontotta a könyv majdnem háromnegyed részét.
Aztán mivel itt is megjelent Abby és Travis esküvője [rájöttem, hogy nagyjából egy időben (egy évben) történnek az események] ahol még mindig nem volt valami felhőtlen a viszonyuk, de már barátnak nevezte Taylort, szóval haladunk. Onnan hazajöttek, ugyanúgy ment minden egészen addig, amíg Falyn meg nem tudta, hogy eltűnt az a csapat tűzoltó, amiben Taylor is benne volt. Onnantól végre másképp állt a dolgokhoz.

Szereplők terén viszont nem igazán lehet panaszkodni.
Most komolyan. ki tud ellenállni egy Maddox fiúnak? Szerintem képtelenség. Egyyszerűen annyira imádnbivalóak. Nincs ez másként Taylornál sem. Mintha egy halomnyi jóságot, kedvességet, erőt és műveltséget becsomagoltak volna egy naaaaagyon helyes testbe.
Falynnel már egészen más helyzetben vagyok. Őt nem szerettem leginkább a viselkedése miatt. Az még oké, hogy ha ő beszólogat én visszaszólok, és cukkoljuk egymást, de a végén már esküszöm, hogy teljesen ellenségessé vált. Mintha ki nem állhatta volna Taylort, és ezt a viselkedést szegény fiú nem érdemelte. De megjön az esze, ez az egyetlen szerencséje. A végére egész jó magaviseletet produkált.
A kávézóban dolgozó összes embert, Chuckot, Phaerdát, Kirbyt nagyon megkedveltem, mivel mindannyian különböző egyéniségek, színt vittek az egész történetbe. Jól végezték a munkájukat, kedvesek voltak az emberekkel, igazán összetartó csapatot alkottak.
Taylor

Egy dolog igazán tetszett a könyvben, mégpedig Falyn nagy titka. Ezzel igazán meglepett McGuire. Valahogy mindegyik könyvnél sikerült valami igazán nagy horderejűvel előrukkolnia, és ez most sem volt másképp. Ez nagy löketet adott a történetnek.
Meg persze a végkifejlet is igazán édes lett, de ez melyik Maddox fiúnál nincs így. :)

Összességében nem volt ez rossz könyv, de nem hozta a másik kettő/öt könyv szintjét. Ettől független a következő részt biztosan meg fogom venni, biztosan el fogom olvasni, és biztosan szeretni fogom, mint ahogy ezt is (a maga módján). Ha másért nem is, de Taylor Maddox miatt mindenképpen olvassátok el. :D


Megtetszett? Rendeld meg!

2016. szeptember 7., szerda

Kelly Oram: Csókelvonó kockáknak


Eredeti cím: The Libby Garrett Intervention
Fordító: Dudik Annamária Éva
Kiadó: Móra
Oldalszám: 378 oldal
Ár: 2499.-
ISBN: 9789634153535
Moly, Goodreads

Fülszöveg:
Libby Garrett Owen-függő. A szuperokos lány szentül hiszi, hogy megütötte a főnyereményt a szívdöglesztő kosarassal, miközben a srác még csak mutatkozni sem hajlandó vele, nemhogy felvállalni közel egy éve tartó kapcsolatukat. Avery és a kockakommandó nem bírja tovább nézni, hogy imádni valóan őrült barátjuk lassan teljesen kifordul önmagából, ezért ráveszik, hogy csináljon végig egy tizenkét lépéses „Owen-elvonó”-t. A sikeres leszokáshoz Libbynek szüksége van egy pártatlan mentor segítségére is − itt lép a képbe Adam. A kőkemény, szexi srác elvileg tökéletes a feladatra, ha valaki elbír Libbyvel, az ő. Ja, hogy titokban évek óta szerelmes a lányba? Á, miért is bonyolítaná ez a dolgokat?!

Vélemény:
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem minden újonnan megjelenő LOL-könyv egyre jobb és jobb. Annyira tetszett, hogy azt szavakkal alig tudom kifejezni. :)

Hirtelen nem is tudom, hogy hol kezdjem.
A történet nagyjából ott folytatódik, ahol a Szívzűrterápia strébereknek könyvnek vége szakad. Avery
a Fekete
együtt van Graysonnal, Libby pedig Owennel csinál ezt-azt. Végül is ez addig fajul, hogy már lassan 1 éve "együtt van" Libby Owennel. De ez a kapcsolat nem túl egészséges, mivel Owen nem hajlandó mások előtt mutatkozni Libbyvel, a barátainak sem mutatta be, tagadja mások előtt kapcsolatukat. És mindezt a lány észre sem vette, teljesen természetesnek tekintette ezt a viselkedést. Míg nem Avery és a tudós csapat ki nem tálaltak neki, és el nem küldték egy „terápiára”, hogy kigyógyítsák az Owen-függőségéből. Itt lép a képbe Adam, a magas, jóképű, tetoválásokkal teli pultos srác, aki segít Libbynek kigyógyulni a betegségéből.
Őszintén szólva először azt hittem, hogy Adam csak egy Owen pótlék lesz. Ugyanúgy ő is nagyon jó pasi, mint Owen (egy-két különbséget leszámítva)……legalábbis külsőre. A természete viszont teljesen más szerencsére. Lehet, hogy nem olyan magas, vagy nem olyan izmos, viszont ezt a belső tulajdonságai, és a tapasztalata ellensúlyozzák. A könyv előrehaladtával fény derül Adam titkaira, hogy mégis miken kellett átmennie nem csak neki, hanem a húgának, Kate-nek is, ahhoz hogy idáig eljussanak. Lehet, hogy szegény fiú még csak 19 éves, de lemerném fogadni, hogy több élettapasztalattal rendelkezik, mint akármelyik harminc körüli ember. És még ilyen tragédiák mellett is sikerült egy rendes, odaadó, megbízható, szorgalmas és rendkívül okos fiúnak megmaradnia. Hát le a kalappal előtte.
gördeszka
Viszont Libby viselkedésével nagyon nem voltam kibékülve. Nagyon rossz hatással volt rá Owen. Teljesen lerombolta az önbecsülését, szinte az összes önbizalmát elvesztette, és ráadásul egy nem törődöm liba lett belőle. Hát a mi Libbynk nem ilyen, és ezt a tudós csapat is észrevette. Ezért nagyon rendes volt tőlük, hogy segítettek neki visszatalálni önmagához. Néha tényleg pofon tudtam volna vágni szerencsétlen lányt, de Adam segítségével visszatalált régi önmagához, és visszakaptuk a mi önbizalommal teli Libbynk.

Szóval összességében azt mondhatom, hogy nagyon jó volt. Mint Kelly Oram minden könyvének, ennek is van tanulsága, még pedig olyan, ami a mai lányok körében igen elterjedt probléma (testképzavar, önbizalom hiány). Sok minden megvilágosodik az emberben, sok mindent másképp lát a könyv elolvasása után. Már csak ezért is nagyon ajánlom. Meg amúgy is nagyon jó élmény, felvidít egy borús napot. :) Csak ajánlani tudom, mert eszméletlen jó. :)


Megtetszett? Rendeld meg!

2016. szeptember 4., vasárnap

Borítómánia #13 - Olaszországban játszódó könyvek

Sziasztok! :)

A héten - újabb késésekkel tarkítva - olyan könyveket gyűjtöttünk össze, amik Olaszországban (vagy Itáliában) játszódnak. Próbáltuk a lehető legtöbb félét összeszedni, és ismét Anna segítségét vettük igénybe. Azt hiszem, hogy szegényt annyira gyakran piszkáljuk emiatt, hogy lehetne társszerkesztője a sorozatunknak. :D

Nektek van kedvenc, Olaszországban játszódó könyvetek? :)

Alessandro D'Avenia: Fehér, ​mint a tej, piros, mint a vér

Évi: Most úgy döntöttem, hogy ehhez el kell olvasnom a fülszöveget. Mert anélkül nem nagyon érteném meg. És bár vannak még homályos foltok most is, de egy kicsit tisztább lett a kép. Valóban nem sokkal, de valamennyivel. Nagyon tetszik, hogy a lányon fehér-piros ruha van. Széppé teszi az összhatást, ahogy a cím megjelenik valamennyire a borítón. Nem feltétlen úgy, ahogy várnánk, de megjelenik, ami szerintem nagyon jó. És attól függetlenül, hogy ez nem tej és nem vér, nagyon szép. Igaz, nem akarom elképzelni az előbbi kettőt egymás mellett. Nekem tetszik ez a borító.

Petus: Ötletem sincs, mit akar jelenteni a borító (és a cím). A lánynak elég furcsa a testtartása. Kicsit mintha tartózkodó lenne, de közben vágyakozó is, szóval számomra teljesen érthetetlen. A piros-fehér ruha szerintem a címre utalhat (vagy a cím a ruhára). Mondjuk én azt sem így csináltam volna, hanem a „Fehér, mint a tej” részt fehérrel, a „piros, mint a vér” részt pedig pirossal írtam volna. Amúgy nem lett rossz, csak számomra kicsit érthetetlen.

Anne Fortier: Júlia

Évi: Szerintem ennek gyönyörű borítója van. Annyira letisztult. A fehér és a lila csodaszépen néznek ki egymás mellett. A kis beékelődő zöld pedig teljessé teszi ezt az egészet. A középső ablak (vagy kapu?) mintája szintén nagyon illik a színekhez, vagyis magához az egész borítóhoz. Az ehhez hasonló kanyargós ábrákat mindig is nagyon szerettem, ezért ez végképp az egyik kedvencem.

Petus: Na ez már tetszik. A lila-fehér-zöld összhatás nagyon jó. A betűtípust is nagyon jól eltalálták. A központi kép és a megnagyobbított cím oda vonzza a tekintetet. Ami által kicsit lejjebb vándorol a tekintet, és meglátjuk a borító kulcsfontosságú részét. A cím alatt lévő egyetlen sorocskát William Shakespeare-től, és máris tudod, hogy nagyjából miről fog szólni a könyv. Ez valamilyen szinten jó is meg nem is. Kicsit spoileres is, meg nem is. Ettől független jó borító lett. :)

Laurel Corona: A ​négy évszak

Évi: Amikor beleolvastam a fülszövegbe, rájöttem, hogy én bizony ezzel a könyvvel szemezgettem már. Nem tudom, mikor volt, de a fülszövegét egyszer olvastam. És a fülszöveg után sokkal többet mond a borító, mint azelőtt. A borítón megjelenik a főszereplő, és a zene a hangszerek képében. (Valójában nem vagyok valami ügyes ezeknek a felismerésében, de ott vannak. :D ) Szerintem nagyon szép borító lett, a hangulata nagyon emlékeztet egy festményére, és olyan is, mint egy festmény.

Petus: Kicsit engem egy festményre emlékeztet ez a borító, ami nem probléma, mert szerintem nagyon jól illik az olaszos témához. A fülszöveg elolvasása után kicsit jobban érthető az egész koncepció. A lány, aki a képen van, a főszereplő, aki rendkívüli zenei tehetséggel van megáldva, nagyon jól játszik hegedűn. Ő az, akit Vivaldi pártfogásba vesz, és vele folytatja zenei tanulmányait.
Hát engem kíváncsivá tett az biztos. :)

Luca Di Fulvio: A ​lány, aki megérintette az eget

Évi: Valójában nem tudok sokat a könyvről. A borítója miatt nem egyszer gondoltam arra, hogy el kéne olvasni, azonban mindig elmaradt. A borítója mindig lenyűgözött. Annyira szép, hogy egyszerű színei vannak. A sárgás, barnás színek nagyon jól néznek ki, a kislány pedig rajta szintén szépek. A betűtípusok szintén. Engem nagyon megvett magának a könyv borítója.

Petus: Ez a borító valami eszméletlen szép komolyan. A középpontban ott a (gondolom) főszereplő lány, akinek rengeteg szörnyűséget kellett átélnie. És míg az ő ábrázolás fényképként látható, addig a háttérben lévő épületek olyanok, mintha rajzolva lennének. Ez egy kellemes kontrasztot ad az egész összhatásnak. A címnek a betűtípusa is nagyon jól el lett találva, én az író nevét is ilyennel írtam volna. Ettől független az összhatás nagyon jó. :)

Marina Fiorato: A ​Botticelli-titok

Évi: Nos, a stílusa megvan. Az antik képeken így ábrázolták a nőket. Itt azonban egy kicsit furcsa. Gondolok itt az éles kontrasztra a női alak, és a háttérben lévő város között. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy képről szerkesztették volna oda, aminek a fő helyszíne az erdő. Pár perccel később. Oké, ezt nem hiszem el. Amikor néztem a borítót, eszembe jutott, hogy nekem van egy könyvjelzőm, amin két kicsi Botticelli-festmény van. Igen, az egyik a Tavasz. Ahonnan ez az alak is van.

Petus: Hát bocsánat, de nekem ez a borító nem tetszik. Vagyis inkább csak a jobb oldalon lévő nagy női alak nem. Olyan, mintha egy festményből kivágták volna és a város fényképére puff rárakják. Ja, és szerintem egyetlen célja, hogy eltapossa a várost. Másképp nem nagyon tudom összeegyeztetni a borító ezen két momentumát. A cím elhelyezése, kinézete nagyon, tényleg csak a nővel van bajom (nagyon fura).

Marina Fiorato: Siena ​lánya

Évi: Na, ennek a könyvnek a borítója már jobban tetszik! Kicsit hidegebb színekből áll, mint az előző, de ettől függetlenül szerintem szép. A kék az egyik kedvenc színem, a zöldnek pedig vannak árnyalatai, amiket nagyon szeretek. A ruha pedig eszméletlen! Kicsit a fodrai egy sellőre emlékeztetnek, még úgy is, hogy a ruha nem szűkül, hanem szélesedik. Kíváncsi vagyok, milyen könyv lehet. :)

Petus: Alapból nem igazán szeretem együtt a zöldet és a kéket, de itt valami eszméletlen szépen mutat egymás mellett. Sikerült kiválasztani mindkettő szín legszebb árnyalatát. Ez a ruha valami fantasztikus (bár a lány benne egy kicsit sovány, ahogy nézem). Nagyon szép a széleknél az átmenet, keretet ad az egésznek. A cím szintén jól meg lett csinálva, illik a borító hangulatához. Szóval szerintem ez szuper borító lett. :)

Paolo Giordano: A ​prímszámok magánya

Évi: Nem először találkozok a könyvvel. Egyszer még nagyon régen rábukkantam, azonban az olvasásig sosem jutottam el. Igen, először azt hittem, hogy ez egy matematikára alapozó történet lesz, de nem. Nincsen sok köze hozzá egy - valójában nagyon is találó - hasonlaton kívül. A borítót nem nagyon tudom kötni a történethez. Érzésem szerint leginkább a magányt ragadta meg, hogy valójában egyedül vagyunk. Egy kicsit még az, hogy valójában kinek vagyunk fontosak, vagy nem is tudom. Nem értem, de nem lett rossz. Kicsit furcsa, de van egy hangulata, ami szerintem könnyen megragadható.

Petus: Őszintén szólva először megijedtem egy kicsit, hogy ez valami matematika-központú regény. Aztán a fülszöveg elolvasása után kiderült, hogy tévedtem. Bár a borítót még mindig nem értem. A magány az nagyon jól látszik. Felül egy üres pad, alul pedig egymagában ül egy kislány. De mi az az írásos sáv ott középen? Mondat töredékek meg random számok. Nem nagyon tudom, hogy mi ennek a résznek a szerepe. A sötét háttérszín és a feliratok elhelyezése, stílusa is nagyon jó, tényleg csak azt a részt nem értem. Aztán lehet, hogy olvasás után nem így lennék. :)

Robin Maxwell: Ó, ​Júlia!

Évi: Hát igen, a Rómeó és Júlia mondhatni örök. A leghíresebb szerelmi történet, amit mindenki ismer. Nem tudom, hogy az eredeti kép (gyanítom festmény) pont Rómeó és Júlia ábrázolás-e, mert nekem nem tűnik annak. A ruhák alapján én egy kicsit előrébb tippelném időben, de nem tudom miért. A cím kiírása nagyon tetszik, de maga a háttérként szolgáló kép már nem annyira.

Petus: Egy újabb Rómeó és Júlia átirat.
Láttam már szebb borítót is ennél a történetnél az biztos. Mondjuk, a csókolózó pár az nagyon jól mutatja a két főszereplőt az biztos. De a vár egy kicsit elhagyatottnak tűnik. Teljesen benőtték a növények. Szegény lánynak ilyen helyen kell laknia. Nem túl kegyes hozzá a sors sajnos.
Viszont a cím stílusa nagyon tetszik. Nagyon jól illik a reneszánsz témához.
Na, hát ez elég kusza lett, de lényeg, hogy nem vagyok teljesen megelégedve vele. 


Silvia Zucca: Asztrológiai ​útmutató összetört szíveknek

Évi: Ha választanom kéne az eredeti és a magyar között, akkor az eredetire voksolnék. De ezzel nem azt mondom, hogy a magyar nem szép. Mert az. Sosem gondoltam volna, hogy a sárga és a kék ilyen jól mutatnak együtt. Mert ha szépen választjuk meg az árnyalatokat, akkor igenis jól néz ki, de ezzel a két árnyalattal még sosem találkoztam így. Pont ezért szép. A színek, a lány, ahogy eltakarja a fél arcát, és a kis csillagok mind különlegessé teszik a borítót.

Petus: Tetszik ez a borító. Bár a lány nem úgy néz ki, mintha összetörték volna a szívét, hanem inkább úgy, mintha egy mosolyt próbálna visszafojtani. Viszont a címben azért megjelenik az összetört, mint jelző (már ha a vonalkázás azt akarja jelenteni). A kék háttér meg a papír csillagok az eget meg a csillagokat jelképezik szerintem. Mondjuk fülszöveg alapján én nem ilyen borítót készítettem volna. De mindegy is, mert így is tetszik. :)

Suzanne Selfors: Mentsük ​meg Júliát!

Évi: Végre egy kicsit egyszerűbb dolgom van! Ezt a könyvet még évekkel ezelőtt olvastam. Még valahogy a megjelenése után nem olyan sokkal. Akkoriban nagyon tetszett a könyv, ugyanakkor elképzelésem sincsen, hogy most tetszene-e. Abban pedig biztos vagyok, ho
gy a borító nagyon kreatív: a "régi" Júlia (vagy ő Mimi? :D ) rágóval és egy napszemüveggel. Szerintem ez egy aranyos kis borító. :)

Petus: Nem vagyok teljesen kibékülve a borítóval. Értem, hogy mit akartak kihozni belőle, de szerintem nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. A régi idők Júliáját akarták kicsit felturbózni a rágóval meg napszemüveggel, de nagyon látszik, hogy csak oda lett szerkesztve. Viszont az ötlet nagyon jó. Meg a kétféle betűtípus is. Szóval lenne még mit csiszolni rajta, de nem lett olyan rossz borító. :)
És lehet, hogy ez egy újabb átirat, de van benne egy rakatnyi új ötlet (az egyetlen, amit olvastam a mostani listából). Ezt a könyvet ajánlom, mert nekem tetszett. 

2016. szeptember 1., csütörtök

A beavatás győzelme - A KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁS

A minap sikerült megnéznem a Lázadót, a Beavatott – trilógia második részéből készített filmet. Azt hiszem, hiba volt.

A filmnézés egyedül annak köszönhető, hogy leadták a tévében. Nem tudom, hogy ha nem adták volna, megnéztem volna-e valaha is. Pedig tervben volt már régóta, de sosem jutottam el odáig, így amikor megláttam a reklámot, kapva kaptam az alkalmon, hogy akkor én ezt most megnézem.

Mielőtt elmondanám a véleményemet, tisztázni kell néhány dolgot. Elsőként azt, hogy olvastam az egész trilógiát, még a kiegészítőkönyveket is. Az első filmet is láttam, amivel – bár nem lett nagy kedvencem – nem volt különösebb bajom. Utólag rádöbbenve azonban kitaláltam, hogy mi a film legnagyobb hibája, ami a folytatásra is kihatott: én nem emlékszem, hogy a filmben elmesélték volna, hogy mi cél szolgál a csoportrendszer. Egy kis magyarázat lehetett, de nem volt olyan részletes, mint a könyvben, és ez azért fontos információ szerintem.

A történet előrehaladásával egyre kevésbé tetszettek a könyvek. A Beavatott vett meg magának teljesen, majd a hosszú várakozás után a Lázadó sajnos nem érte el az első könyv szintjét. Ettől függetlenül nem volt olyan rossz. Hajlamos vagyok a dolgoknak azt az oldalát nézni, hogy mindig lehet rosszabb. Itt is így néztem a könyvre. A harmadik könyvben pedig hatalmasat csalódtam. A Hűséges számomra teljesen összecsapott volt. Olyan érzésem volt, mintha az írónő random ötleteket dobált volna egymásra, azzal a felszólalással, hogy ez biztosan jó lesz. Hát nem. Nagyon nem.

A felépített világban érzek egy bizonyos potenciált. Látom benne a lehetőségeket. A Hűségesben megjelenő karakterekre egyáltalán nem lennék kíváncsi, már ez a négy könyv is sok volt nekem. De a csoportrendszer kezdetére, annak kialakítására igenis kíváncsi lennék.

Valamiért azt érzem, hogy a filmeket nem nekem találták ki: az első nem nyűgözött le (pedig még a látványos megoldásoknak is örültem volna), a másodikon pedig majdnem halálra untam magam. Egyszerűen nem kötött le eléggé, és valahogy a történetet sem bírtam eléggé összerakni, mint ahogy – szerintem – kellett volna.

Néhol pedig azt éreztem, hogy maguk a szereplők sem tudják, hogy mi történik. Olyan volt, mintha semmilyen indíttatásuk nem lenne, csak úgy sétálgatnának fel és le. De most komolyan. Egyszer itt vannak, egyszer ott és nem mindig talál az ember normális indítékot arra, hogy mit miért csinálnak.

Esküszöm, a könyvvel a hátam mögött alig bírtam összerakni, hogy éppen mi történik. A szereplőink mennek, bujkálnak, menekülnek, aztán Trist elkapják, fellógatják a csövekre (itt végképp elvesztettem a fonalat) és aztán hallucinál. Nagyjából ennyit bírtam összerakni.

Nem igazán emlékszem már a könyvre, de azért még vannak emlékeim. Például a doboz. Vagyis nincsen doboz, mert az csak úgy van. Arra emlékszem, hogy az nem volt benne a könyvben, így a filmben feleslegesnek éreztem, hogy ott van. Az pedig, ahogy előkészítették a kinyitását, csak olaj volt a tűzre. Konkrétan az egész film fő történetszála arra épül, hogy kinyissák a dobozt, aztán pedig úgy döntenek, hogy lehet, ezt nem kéne látnia mindenkinek. Kérdem én, hogy akkor most mi van?

A karakterek pedig... Először nem akartam róluk írni semmit sem, de egyszerűen nem tudtam úgy befejezni a bejegyzést, hogy ne lenne egy kis jellemzés róluk. Igen, egyszerűen nem tudtam elmenni szó nélkül a szereplők mellett. Elsőnek is, jöjjön a mi kis kedvenc főszereplőnk, Tris. Nos... Ez nehéz lesz, hiszen biztosan én vagyok az egyetlen, aki egyszerűen nem tudja normálisan elviselni. Az első részben Shailene Woodley szerintem jól alakította a szerepét, de ebben a részben valami nagy gubanc történt. A karaktere számomra teljességgel elviselhetetlen lett amiatt, hogy ebben a lehetetlen helyzetben csak magára gondolt folyamatosan. Arra, hogy minden miatta van, és az ilyenek. Azonban néha, amikor ránéztem, akkor is elegem lett az egészből. Egyszerűen nem áll jól a színésznőnek ez a rövid haj. Olyan vele, mint egy rossz manó.

És Négyes. Az ő karaktere és jelleme mindig is ingatag lábakon állt a szememben. Az első könyvben szerettem, majd a harmadik részben majdnem utáltam. Egyszerűen nem volt meg benne az az egyensúly, ami kellett volna. Az elején a határozottsága, ami szerethetővé tette, eltűnt, mivel azt csak álcának használta. A filmekben pedig még ennyire sem tudtam megszeretni a szereplőt. Őszintén szólva, nem nagyon ismerem Theo James munkásságát, de a színészi játékától nem vagyok nagyon elragadtatva. Nem játszik rosszul, de azért kiemelkedőnek sem nevezném. Négyes karaktere így egy cseppet sem lett normálisabb a számomra.

A mellékszereplők között is vannak olyanok, hogy csak kapkodja a fejét az ember: Caleb és Peter (most kellett pár perc, amíg az eszembe jutott a nevük) ott árul el mindenkit, ahol tud, csak hogy nekik jó legyen. Remélem a film készítői nem akarták, hogy megkedveljük őket, mert számomra mindketten így gerinctelenek lettek. Jeanine egyszerűen csak gonosz volt, hiszen mindig kell egy gonosz, aki ellen össze lehet fogni, és aki szép összetartást kovácsol a szereplőkben. Ebből a szempontból jól teljesített.

Mindezek után egyszerű lesz összegeznem: ha rajongója vagy a könyvnek, akkor uccu neki, nézd meg. Ha viszont nem, és nem nagyon kötött le az előző film, akkor csak óvatosan. Onnantól fogva saját felelősség.

Akik pedig végigolvasták a bejegyzést, kapnak egy kis "ajándékot:"