A beavatás győzelme - A KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁS

A minap sikerült megnéznem a Lázadót, a Beavatott – trilógia második részéből készített filmet. Azt hiszem, hiba volt.

A filmnézés egyedül annak köszönhető, hogy leadták a tévében. Nem tudom, hogy ha nem adták volna, megnéztem volna-e valaha is. Pedig tervben volt már régóta, de sosem jutottam el odáig, így amikor megláttam a reklámot, kapva kaptam az alkalmon, hogy akkor én ezt most megnézem.

Mielőtt elmondanám a véleményemet, tisztázni kell néhány dolgot. Elsőként azt, hogy olvastam az egész trilógiát, még a kiegészítőkönyveket is. Az első filmet is láttam, amivel – bár nem lett nagy kedvencem – nem volt különösebb bajom. Utólag rádöbbenve azonban kitaláltam, hogy mi a film legnagyobb hibája, ami a folytatásra is kihatott: én nem emlékszem, hogy a filmben elmesélték volna, hogy mi cél szolgál a csoportrendszer. Egy kis magyarázat lehetett, de nem volt olyan részletes, mint a könyvben, és ez azért fontos információ szerintem.

A történet előrehaladásával egyre kevésbé tetszettek a könyvek. A Beavatott vett meg magának teljesen, majd a hosszú várakozás után a Lázadó sajnos nem érte el az első könyv szintjét. Ettől függetlenül nem volt olyan rossz. Hajlamos vagyok a dolgoknak azt az oldalát nézni, hogy mindig lehet rosszabb. Itt is így néztem a könyvre. A harmadik könyvben pedig hatalmasat csalódtam. A Hűséges számomra teljesen összecsapott volt. Olyan érzésem volt, mintha az írónő random ötleteket dobált volna egymásra, azzal a felszólalással, hogy ez biztosan jó lesz. Hát nem. Nagyon nem.

A felépített világban érzek egy bizonyos potenciált. Látom benne a lehetőségeket. A Hűségesben megjelenő karakterekre egyáltalán nem lennék kíváncsi, már ez a négy könyv is sok volt nekem. De a csoportrendszer kezdetére, annak kialakítására igenis kíváncsi lennék.

Valamiért azt érzem, hogy a filmeket nem nekem találták ki: az első nem nyűgözött le (pedig még a látványos megoldásoknak is örültem volna), a másodikon pedig majdnem halálra untam magam. Egyszerűen nem kötött le eléggé, és valahogy a történetet sem bírtam eléggé összerakni, mint ahogy – szerintem – kellett volna.

Néhol pedig azt éreztem, hogy maguk a szereplők sem tudják, hogy mi történik. Olyan volt, mintha semmilyen indíttatásuk nem lenne, csak úgy sétálgatnának fel és le. De most komolyan. Egyszer itt vannak, egyszer ott és nem mindig talál az ember normális indítékot arra, hogy mit miért csinálnak.

Esküszöm, a könyvvel a hátam mögött alig bírtam összerakni, hogy éppen mi történik. A szereplőink mennek, bujkálnak, menekülnek, aztán Trist elkapják, fellógatják a csövekre (itt végképp elvesztettem a fonalat) és aztán hallucinál. Nagyjából ennyit bírtam összerakni.

Nem igazán emlékszem már a könyvre, de azért még vannak emlékeim. Például a doboz. Vagyis nincsen doboz, mert az csak úgy van. Arra emlékszem, hogy az nem volt benne a könyvben, így a filmben feleslegesnek éreztem, hogy ott van. Az pedig, ahogy előkészítették a kinyitását, csak olaj volt a tűzre. Konkrétan az egész film fő történetszála arra épül, hogy kinyissák a dobozt, aztán pedig úgy döntenek, hogy lehet, ezt nem kéne látnia mindenkinek. Kérdem én, hogy akkor most mi van?

A karakterek pedig... Először nem akartam róluk írni semmit sem, de egyszerűen nem tudtam úgy befejezni a bejegyzést, hogy ne lenne egy kis jellemzés róluk. Igen, egyszerűen nem tudtam elmenni szó nélkül a szereplők mellett. Elsőnek is, jöjjön a mi kis kedvenc főszereplőnk, Tris. Nos... Ez nehéz lesz, hiszen biztosan én vagyok az egyetlen, aki egyszerűen nem tudja normálisan elviselni. Az első részben Shailene Woodley szerintem jól alakította a szerepét, de ebben a részben valami nagy gubanc történt. A karaktere számomra teljességgel elviselhetetlen lett amiatt, hogy ebben a lehetetlen helyzetben csak magára gondolt folyamatosan. Arra, hogy minden miatta van, és az ilyenek. Azonban néha, amikor ránéztem, akkor is elegem lett az egészből. Egyszerűen nem áll jól a színésznőnek ez a rövid haj. Olyan vele, mint egy rossz manó.

És Négyes. Az ő karaktere és jelleme mindig is ingatag lábakon állt a szememben. Az első könyvben szerettem, majd a harmadik részben majdnem utáltam. Egyszerűen nem volt meg benne az az egyensúly, ami kellett volna. Az elején a határozottsága, ami szerethetővé tette, eltűnt, mivel azt csak álcának használta. A filmekben pedig még ennyire sem tudtam megszeretni a szereplőt. Őszintén szólva, nem nagyon ismerem Theo James munkásságát, de a színészi játékától nem vagyok nagyon elragadtatva. Nem játszik rosszul, de azért kiemelkedőnek sem nevezném. Négyes karaktere így egy cseppet sem lett normálisabb a számomra.

A mellékszereplők között is vannak olyanok, hogy csak kapkodja a fejét az ember: Caleb és Peter (most kellett pár perc, amíg az eszembe jutott a nevük) ott árul el mindenkit, ahol tud, csak hogy nekik jó legyen. Remélem a film készítői nem akarták, hogy megkedveljük őket, mert számomra mindketten így gerinctelenek lettek. Jeanine egyszerűen csak gonosz volt, hiszen mindig kell egy gonosz, aki ellen össze lehet fogni, és aki szép összetartást kovácsol a szereplőkben. Ebből a szempontból jól teljesített.

Mindezek után egyszerű lesz összegeznem: ha rajongója vagy a könyvnek, akkor uccu neki, nézd meg. Ha viszont nem, és nem nagyon kötött le az előző film, akkor csak óvatosan. Onnantól fogva saját felelősség.

Akik pedig végigolvasták a bejegyzést, kapnak egy kis "ajándékot:"