Tahereh Mafi: Ne félts (Ne érints trilógia 3.)

Már semmi sem lesz olyan, mint volt. 
Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna. 
Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet. 
Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.

Imádom az írónőt. Imádom a stílusát. De ez…….Na jó, erre nehéz szavakat találni. Szeretem a trilógiákat. Ezt is. De mikor találkozik olyannal az ember, hogy az utolsó részt szereti a legkevésbé? Ennek kellene a nagy lezárásnak, a legjobb résznek lennie! De természetesen a kivétel erősíti a szabályt. És ez egy elég erős kivétel.

Nem is tudom, hol kezdjem……….az egész átment egy rohadt nagy nyáladzásba, hisztibe. A legjobb

tulajdonságát vesztette el a könyv. Eddig pörgős volt, izgalmas, egy csomó minden történt. De itt? Másról sem szól a könyv háromnegyed része, hogy Juliette azon vacillál, hogy ugyan kivel legyen együtt. Ezzel még semmi gond nem lenne, HA nem így csinálná. Néha legszívesebben falhoz vágtam volna a könyvet, hogy ugyan hagyd már abba a folytonos siránkozást. Szó se róla, nagyon sokat fejlődött az első könyvhöz képest, csak az a baj, hogy nem csak előre, hanem visszafelé is. Ez már nekem is sok volt……NEKEM, aki ÉL-HAL a romantikáért. A vége pedig katasztrofális lett. Körülbelül 20 oldalban lezavarják a „nagy összecsapás”-t.
Nagyon össze van csapva. Ellenpéldának veszem Rick Riordan Percy Jackson sorozatát. Ott például az utolsó könyv mind a 360 oldala a végső nagy ütközetet meséli el. Nem 20 oldalban, hogy minél hamarabb vége legyen. De volt benne azért egy-két jó rész is. Csak ez elég kevés volt.

A szereplőkről meg inkább ne is beszéljünk. Nem sűrűn találkozom negatív jellemfejlődéssel. Itt ez is összejött. Drága Adam! Hát hova gurult a te gyógyszered? Jó messze mehetett, vagy csak nem találtad meg. Néha szabályosan féltem tőle. Az egész könyv  alatt dühöngött, csapkodott, szitkozódott. Rajta kívül mindenki ostoba volt. Mindenkit lenézett. Olyan dolgokat vágott Juliette fejéhez, amiket ha nekem mondana valaki, szerintem menten sírva fakadnék. Ja és ő a jó fiú. Na azért ezt a drága kisasszonyt sem kell sajnálni. Szegénykémért két srác is odavan. De rossz lehet neki. De még ha azt mondhatnám, hogy vacillált köztük. Neeeeeeeem…………ő csak drámázott állandóan, és hülyítette szerencsétleneket. Aztán meglepődött, mikor visszanyalt a fagyi. És még a nagy hős szerepet is sikerült kicsikarnia magának. Gratulálok. Nem szoktam főszereplőket utálni, de őt sikerült megutálnom. Több szót nem érdemel. Édes, pici Warner-öm! Hogy történhetett ez? Az első részben még nem nagyon bírtam, de a másodikban megszerettem. Pontosan az összetett személyisége miatt. Kemény, határozott volt, deEttől független Team Warner!!! <3
tudott gyengéd, gondoskodó és kedves ember is lenni. Épp ezért volt nagyszerű karakter. Erre mi lett? Az írónő egy papucsot csinált belőle. Hova lett az a határozott énje, amit annyira szerettem? Egyszerűen eltűnt belőle, és ezt rettenetesen sajnálom.

Összességében nem rossz sorozat. Az alapötlet nagyszerű, és a kivitelezés is. Az első két könyvben. De a vége nagyon el lett rontva. Össze lett csapva, az látszik. Aki esetleg arra vetemedik, hogy elolvassa, annak annyit mondhatok, hogy az első két részt olvassa, aztán találjon ki egy pozitív befejezést. Bármi jobb ennél. Én is jobban jártam volna. Elnézést a terjedelemért. Kikívánkozott :D.