Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1.)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
John Wayne Cleavernek hívnak. 
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim. 
A terapeutám szerint szociopata vagyok. 
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket. 
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Fúúúú ez nagyon jó volt. Undi, de nagyon jó. Ez volt az első ilyen típusú olvasmányom, de eszméletlenül tetszett. Dan Wells egy beteg ember, de nagyon jól ír.

Maga a történet Johnról szól, aki a pszichológusa szerint szociopata.
Lényegében ez annyit takar, hogy antiszociális személyiségzavara van. Leginkább az jellemző rájuk, hogy nem éreznek empátiát, szégyent, vagy megbánást a visszaéléseik miatt. Rosszul viselik a monotóniát, nem tudják magukat más helyébe képzelni. Ezért általában kíméletlenül megvalósítják
céljaikat. Hazudnak, manipulálják az embereket, nincs lelkiismeret-furdalásuk, érzéketlenek, impulzívak, azaz kis mértékben képesek csak kontrollálni a viselkedésüket. Nagyon jól tudják titkolni céljaikat, elaltatni a gyanút.
Tehát a szociopata John próbál hétköznapi gyereknek tűnni, és hála a szabályinak, ez lényegében sikerül is. De amikor elkezdődik a sorozatos gyilkolás, rájön, le kell rombolnia a szabályait, ha el akarja kapni a gyilkost. Kérdés, hogy ezek után vissza tudja-e majd építeni ezeket.

Akármilyen furán hangzik, nekem nagyon bejött. John stílusát különösképpen szerettem. Főleg a poénjait. Jó, kicsit morbidak voltak néha, de jókat nevettem rajta. De legjobban az érintett meg, hogy megismerhettem (nagyjából...és csak ha) mi járhat egy ilyen ember fejében. Minden nap felér egy küzdelemmel a belső "szörnnyel" (Szörnyeteg úr). Igazából, ahogy ő sem, én sem tudnám magam az ő helyébe képzelni. Milyen lehet az, ha az okoz örömet, hogy valakit/valamit megölsz, kibelezel, felakasztasz és ehhez hasonló finomságokat csinálsz vele. Lehet ehhez a viselkedéshez részben az is hozzájárult, hogy egy halottasház emeletén él, és segít a balzsamozásban. Nem tudom. De egyszer
szívesen elbeszélgetnék egy ilyen emberrel. Tök érdekes lehet. A másik dolog, hogy rettenetesen ért a sorozatgyilkosokhoz. De komolyan. Mindegyiknek a történetét ismeri, a közös jellemzőket, a sorozatgyilkosok általános jellemzőit, mindent. Sajnos ezt mindenki bizarrnak tartja. Jó, nem mondom, hogy nálam nem csapná ki a biztit, de akkor is zavart, amikor állandóan lehurrogták, meg lehülyézték. Neki ez a hobbija, nem tudom, mit kell ebbe beleszólni. Húúú elkanyarodtam egy kicsit a témámtól. Szóval a könyv. Szegény Johnt most rendesen kielemeztem. A gyilkoson nem lepődtem meg túlságosan, bár miért és a hogyan kérdéseimre sajnos nem kaptam választ. "Az undi részek annyira undik."- szóltam én elmésen Évi barátnőmnek. Hát volt pár elvétett hulla itt-ott nem éppen a legszebb állapotukba, de ki lehet bírni. Eléggé részletesen le volt írva a kinézetük, de ebbe most nem mennék bele. Csak ennyi, hogy fujjj (néhol).

Lényeg a lényeg, hogy nagyon gyenge gyomrúak és idegzetűek ne nagyon olvassák, mert lehetnek benne olyan részek, amik kicsit felkavaróak. Ettől függetlenül csak ajánlani tudom, mert nagyszerű könyv. Dan Wells kicsit beteg, de ezt el kell nézni, mert zseni ez az ember. Szóval hajrá, én addig
megyek olvasni a második részt. :D

Hoztam egy idézetet a könyvből, amit ahányszor elolvasok mindig kiráz a hideg. Erősen spoileres, szóval csak saját felelősségre olvassátok el!!!!!

"Ahogy a hetek hónapokba fordultak, folytatódott a nyomozás, de lassan rádöbbentek, hogy a gyilkosságoknak végleg vége, és Clayton megye elkezdett visszasüppedni a normális kerékvágásba.
Mégis, a találgatások folytatódtak, és egyre vadabb teóriák születtek. Hogy a gyilkos egy csavargó volt, vagy talán egy kéjgyilkos, az is lehet, hogy egy bérgyilkos, aki a feketepiacon adta el a szerveket, lehet, hogy egy ördögi szekta használta az áldozatokat kimondhatatlan szertartásaihoz. Az emberek szerették volna, ha a magyarázat legalább olyan grandiózus és látványos, mint maguk a gyilkosságok, de az igazság ennél is sokkal rémisztőbb volt. Az igazi félelmet nem a hatalmas szörnyetegek szülik, hanem az ártatlan külsejű kisemberek. Mint Mr. Crowley.
Mint én.
Mert ránk nem gyanakszik senki."

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dan Wells: Csak a holttesteden át (John Cleaver 5.) + Novella

Rick Riordan: Hádész háza (Az Olimposz hősei 4.)

Anne Eliot: Toplistás szerelem