Paula Hawkins: A lány a vonaton

Fülszöveg:
Ritkaság, hogy egy könyv vezesse több országban egyszerre, szinte az összes fontos sikerlistát. A New York Timesét és a BarnesandNoble-ét, például. Az végképp szokatlan, hogy ezt egy debütáló író tegye.
2015 elején Paula Hawkins regénye berobbant az angolszász piacokra. Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség. Nem véletlenül hasonlítják Hitchkockhoz és Agatha Crhristie-hez az írót, a Gone girlhez a történetet.

Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. 

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

A könyvről elöljáróban annyit, hogy állítólag már a megjelenése előtt megvették a film jogait. Ami számomra annyit jelent, hogy nagyon reklámozták, és mindenhol ott volt. Valamint annyit  hogy nagyon sokszor hasonlítják a Holtodiglanhoz. Sajnos ezzel a történettel semmi kapcsolatom nincsen, nem láttam a filmet és a könyvet sem olvastam. Azonban rengeteg értékelésből leszűrtem azt, hogy ez nem volt éppen pozitív dolog: nagyon sok embernél nem érte el a Holtodiglan színvonalát.

A Holtodiglan történetét sajnos nem ismerem, de gyanítom nálam sem érte volna el azt a bizonyos szintet. Eddig a thriller műfajjal filmben és könyvben is találkoztam. A filmet egyszer még a barátnőimmel néztem meg, a könyvek pedig Dan Wells Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiájának részei voltak. A film is, és a könyvek is számomra élvezhetőbbek voltak, mint ez. Általában nem vagyok képes nyugton végigülni egy filmet, mert vagy beszélnem kell, vagy leállítom, és csinálok valami mást, aztán folytatom. Egyszer egy film megnézése közben értékelést írtam. Azonban ez a film lekötött. A könyvek szintén. Imádtam őket, egytől egyig. Csak úgy faltam a sorokat.

Most meg? Másik könyvet is olvastam közben, lassan haladtam, egyszerűen nem volt kedvem olvasni. És miért? Nagyon jó kérdés... Nem tudott annyira lekötni, nem tudtam beleélni magam.
Mindennek sok oka lehet. Ilyen lehet az is, hogy a történet alapból három szálon fut: Rachel, Megan és Anna. Nagyon sok a visszaemlékezés, a három szálból kettő a jelenben, egy pedig  a múltban fut. Rachelé az alapszál, ő kezd el mesélni, ő mesél többet, és számomra teljesen meglepő módon, ő volt a legjobb szereplő. Pedig végig utáltam szinte. Megan jelenetei nem voltak eltalálva: előbb ő elmesélte, majd a többi karakter is megtudta. Jó lett volna így, de fordíva kellett volna: először feszültséget teremt azzal, hogy megtudjuk, aztán Megan elmeséli. De nem így volt, így Megan jelenetei nagyrészt lényegtelenek. Olvasás közben jók, de utána ahogy még egyszer végighallgatod, untat. Anna pedig egy tipikus átmosott fejű feleség. Mindent elhisz Tomnak, bármi is történik. Semmi sem szúr neki szemet, csak úgy van, minden cél nélkül szinte.

Az egyik angol borító :)
Aztán a három szál összefonódik. Ami egy kicsit erőltetett. Mert Rachel szinte betolakszik Scott életébe, semmi keresnivalója ott. Természetesen megértem, hogy mit akart elérni, hogy csak segíteni akart, de ez nem mentség. Ahogy sok dologra nincsen mentség a történetben. Volt itt minden: rossz gyerekkor, elszökés, tinikorban terhesség, titok, megcsalás (nem is egy, mintha ez lenne a kapcsolatok kiindulópontja, mert mást nem bírt kitalálni az író) és gyakorlatilag testi sértés is. Ja, és gyilkosság. Szó szerint minden.

És ha ez izgalmasnak hangzik, akkor ki kell ábrándítsalak: ezek szépek és jók... de nem pont így. Mert a szereplőket fel kell építeni. Nem nagyon tudtál meg semmi mást azon kívül, ami a történet szempontjából lényeges. Nem tudtad meg, hol született Rachel például. Apróság, de akkor is. Az anyja nevét nem tudtad meg. Semmit sem. Csak azt, ami a történetben fontos. Hogy régebben és most is problémái vannak az alkohollal. Hogy ennek mi az oka. Értem én, hogy nem lehet felépíteni három nőt teljesen, de Anna is csak onnantól létezik, amikortól kell. Korábbról semmit sem tudunk meg, honnan jött, hogyan élt, mi a hobbija, szeret-e olvasni, filmeket nézni. Nem, csak aggódik a gyerekéért és ennyi. És Tomról és Scottról nem is beszéltem még. Azt hiszem ki is hagyom, nem kellenek.

A történet egyes logikátlanságaira nem világítok rá. Senki sem az volt, aminek gondolod. Amúgy nem akarok ebbe sem beleszólni, de nem hiszem, hogy olyan gyakori az az embertípus, aki kifelé mást mutat, mint amit otthon. Gondolok itt arra, hogy mindenki másra mosolyog, de a feleségét megveri. Itt vannak apróbb jelek, amik mindig is ott voltak, amióta probléma van. Nem csak úgy hirtelen ott terem. Vagy csak nekem tűnt így? Csak nekem voltak a jellemváltások ilyen furcsák?
Nem volt rossz a könyv, de én többre számítottam. Sokkal többre. Thrilleresebbre. Van ilyen szó?:D Valahogy nagyobb borzongást vártam, hogy jobban kiráz a hideg. De azok a jelentek, amikor a csaj egy ruhakupacot néz az ablakból és legalább két oldalon ezen filozofál, na az nem hoz lázba. Legyen izgalmas, pörgős, ha kell, és ugyanakkor rejtelmes. Legyen thriller! Lehet, hogy túlságosan felkapott volt, és azért vártam volna jobb élményt?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dan Wells: Csak a holttesteden át (John Cleaver 5.) + Novella

Rick Riordan: Hádész háza (Az Olimposz hősei 4.)

Rick Riordan: Athéné jele (Az Olimposz hősei 3.) (Évi)