A. M. Aranth: Oculus

Mit tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba?
Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend.
A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus.

Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt?
Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem.
A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend.

Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé?
Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe.
A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.


Készen állsz a hullámvasútra? Egy olyan világra, ahol sosem tudod, ki a rossz és ki a jó?

Ha a válasz igen, akkor nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez maximálisan az olvasó felelőssége. Hogy miért? Mert a könyv végén akkora pofont kapsz a könyvtől, hogy a fal adja a másikat. És most teljesen komoly vagyok. A végén konkrétan azt éreztem, hogy felszállok az első Pestre tartó vonatra, és megkeresem drága A. M. Aranth barátomat, (akivel időközben sikerült megbeszélnem, hogy egy tízes skálán csak nyolcasra mondanám a haragomat, szóval annyira nem kell félni :D ) hogy hosszasan beszélhessek arról, hogy hogyan illik befejezni egy könyvet. Nagyjából úgy éreztem magamat, mintha 400 oldalon keresztül olyan kegyetlenül átvertek volna, mint még sosem. Mindezek miatt az ajánlást magamra is veszem.

Ezektől függetlenül pedig bátran kijelenthetem, hogy ez a legjobb Aranth könyv, amit valaha is olvastam. (Jó, ez a harmadik, de eddig ez a legjobb.) Eltekintve mindenféle fájdalomtól, undortól és miegymástól, amit a könyv olvasás közben okozott. De inkább kezdjük az elején.

Ahol voltak érdekes pillanatok. Már az elején megbotránkoztam azon konkrétan, hogy hogyan lesz valakiből oculus. Most őszintén, nem tudtam volna elviselni, ha velem teszik mindezt, mindenki szeme láttára... Szóval az első fejezetekben folyamatosan csak pislogsz, hogy akkor most mi hogy is van és mi történik.

És most jut az eszembe, el kell mesélnem, hogy mi is történt velem a buszon, amikor olvastam a könyvet. Éppen mentem Kalocsára, rajtam kívül kettő személy ült a buszon. Igen, az egyik a sofőr. :) Aztán az oculussá válós jelenetet itt olvastam, és mivel viszonylag vizuális típusnak mondhatom magam, szépen el is képzeltem vérrel meg mindennel, olyannyira, hogy majdnem én éreztem magam rosszul. Ekkor pedig jött egy olyan jelenet, aminek lényege annyiban elmondható, hogy Truth kimenőt kapott, kereken 7 órát. Ez nagyon jól hangzik, de ehhez annyi tartozik hozzá, hogy délután 6 óra volt. Délután hat, így pontosan 13 órakor kellett beköltöznie.

Igen, 13 órakor. Ez volt az a pillanat, amikor felnéztem a könyvből és csak pislogtam, hogy "Mi?" Majdnem hangosan meg is szólaltam, de ezt sikerült elkerülnöm. A karomon lévő órára is a biztonság kedvéért rápillantottam, hogy akkor most mi ez és hogyan és miért. Aztán meg elkezdtem azon gondolkodni, hogy ennyire senki sem lehet rossz matekból. Aztán valamennyivel később szerencsére választ is kaptam a kérdésemre ezzel kapcsolatban.

Aztán volt még egy nagyon... különös jelenet. Ennek az volt a lényege, hogy Truth és Verity (vagyis a "gazdája") elmentek egy iskolába, ahol az volt a tesztkérdés, hogy miért hosszabb a nappal az Avalonon, mint a Földön. Erre egy 13 éves srác elmondta, hogy a nemtudommilyen atom 133-as gyöke (vagy elképzelésem sincsen mije :D) miatt másmilyen hosszú egy óra, egy nap és egy év. Vagyis az Avalon másképp kering és forog talán, mint a Föld. Most teljesen úgy érzem, hogy tényleg be kellett volna járnom földrajz faktra, mert ez már így kínos.

Egyáltalán nincsen meg a háttértudásom ehhez a tudományos szöveghez. Gyanítom, ez a magyarázatomból fel is tűnhetett nektek, egyáltalán nem konyítok ehhez. Nem a magyarázat jelenlétével volt bajom, hanem azzal, hogy kétszer kellett elolvasnom, hogy valamit is megértsek belőle. Mert ugye állítólag az ember az érettségi idején van az általános ismeretei csúcsán, hogy úgy mondjam. Nos, nekem még ezzel a tudással is sikerült belebonyolódnom a szövegbe. :D

Ettől függetlenül (vagy ezzel együtt) egy nagyon jól kidolgozott világgal van dolgunk. Van előzménye (ami nem az elején derül ki, hanem folyamatában) és nem csak úgy van. A hátterében hatalmas ötletek húzódnak meg, ez egyértelműen látszódik.  A legtöbb ötlet a végén jut a felszínre, és akkor nagyon képben kell lenni azzal, hogy ki mikor, hol és miért. Azok a szálak, amik addig csak érintették egymást, hirtelen összemosódnak és szétválaszthatatlanul összekuszálódnak.

Akkor eddig mivel is rendelkezünk? Egy nagyon kreatív és nagyon jó világfelépítéssel, valamint egy ebből adódóan érdekes cselekménnyel. (Ami a történet előrehaladtával egyre inkább kibontakozik előttünk.) Mi kell még ehhez? Olyan karakterek, akiknek a céljaik érthetőek, akik érdekesek és akik szerethetőek.

Nagyjából egyidős vagyok Truth-szal és Aoi-val, így egy kicsit könnyebben beleképzelem magam a helyükbe. Ezért tűnt fel, hogy gyakori hibává vált a beszéd. Gyakran mondtak olyanokat, amiket egy ilyen korú lány eléggé ritkán ejt ki a száján. Vagy csak az én környezetemben van ez így.

Ugyanakkor, ha eltekintünk a fura szavak használatától, még mindig ott van a szereplők kérdése. Ami az elején igencsak különös lehet. Szokatlan. Fura. Annyit mindenképpen tudni kell, hogy a könyv főként Truth szemszögéből íródott, aki ugye oculus. Nem ember. Nem személy. Oculus.


Mégis maradt személyisége. Ami néha irritáló volt. Egyszer azon aggodalmaskodott, hogy túl sokat nyafog-e. Az én válaszom itt kapásból az lett volna, hogy igen, valóban sajnáltatod magad. Mindenkinek vannak ilyen fura szokásai, én például a lehető legkisebb dolgokon is ki tudok akadni, ha olyan napom van. Az elején megértettem Truth-t, hogy kesereg, hiszen mégis ki akarna oculus lenni és ezzel minden jogát elveszíteni? Még az anyja miatt is megértettem. De amikor vagy ötödszörre olvastam azt, hogy mennyire szomorú és kétségbeesett Aoi miatt, na azt már nem.

És nem azért, mert szívtelen vagyok, hanem mert egy idő után túl sok volt. Aoi személyisége néhol erősen emlékeztetett egy volt osztálytársaméra, akire bármikor lehet számítani. Vele szemben Aoi nekem néha túlságosan is... tornádó volt.

És több szereplővel nem is akarok most foglalkozni, hiszen mindannyian egy hatalmas pálforduláson estek túl a végén, ami miatt minden átértékelődik az olvasóban. És úgy érzi majd, hogy úgy elárulták, mint még sosem. Pontosabban én így éreztem magam. Nem is kicsit.

Összességében pedig van egy nagyon jól felépített világunk egy szuper történettel vegyítve, helyenként idegesítő szereplőkkel. A végét pedig kicsit gyorsnak éreztem, hiszen annyi mindent tudtunk meg, pedig kaphattunk volna egy kicsit részletesebb kidolgozást is. És nagyon örülök, hogy olvashattam! :)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dan Wells: Csak a holttesteden át (John Cleaver 5.) + Novella

Rick Riordan: Hádész háza (Az Olimposz hősei 4.)

Anne Eliot: Toplistás szerelem