Rick Riordan: A villámtolvaj (Percy Jackson és az Olimposziak #1)

A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. 
Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni? 
Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba. 
Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított. 
Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.

Készen állsz egy felejthetetlen kalandra?

Tudod, én nem akartam félvér lenni. (Első mondat)

A könyvet még az első megjelenése körül olvastam először, akkor még nem is tudtam, hogy ki kicsoda a mitológiai szereplők közül, így anno rettenetesen örültem a könyv hátuljában lévő leírásoknak és magyarázatoknak. Később már csak néha-néha kerestem rá egy-egy személyre, hiszen egyre jobban megismertem a görög mitológiát. Rengeteget tanultam a könyvekből úgy, hogy észre sem vettem. Ennek pedig egy egyszerű magyarázata van.

Azért tanulsz úgy, hogy semmit sem veszel észre belőle, mivel a különböző szörnyek, karakterek és helyszínek folyamatosan jönnek és jönnek, és ahhoz, hogy tudjad, mi történik, tudnod kell, ki kicsoda. Az pedig csak hab a tortán, hogy Rick Riordan Percy-t egy olyan szereplőnek alkotta meg, aki szinte semmit sem tud a mitológiáról, ezért mindent el kell neki magyarázni. A pláne ebben az, hogy nem száraz lexikoni szöveg, hanem egy érdekes, esetenként vicces előadás a történetek elmesélése.

Megdöbbentem az ízétől; almalére számítottam. De nem az volt. Csokoládés sütemény ízét éreztem. És nem akármilyen csokoládés sütemény, hanem anya házi csokis sütije, vajas és forró, a csokidarabok még olvadtak.

Ez az egyik kedvenc képem a trióról :) 

Aki olvasott már Rick Riordan-től, az tudja, hogy a stílusa nagyon gördülékeny, a kötetei olvastatják magukat. A stílusa nagyon sajátos, ami a jól megalkotott karaktereknek is köszönhető. Véleményem szerint minden író épít a szereplőibe valamit magából, legyen az a viccelődése, a szemrehányó pillantása, a lehetetlen ötletei, akármi. Ha írnék egy könyvek, akkor egy-egy tulajdonságom segítségével próbálnám meg a lehető legélethűbb karaktereket megalkotni. Megpróbálnám felépíteni a leghihetőbben őket és egy személyiségében teljesen idegen reakcióit sokkal nehezebben tudnám kitalálni.

Szerintem Rick Riordannak ez sikerült. Nem sokat tudok róla, de azt látom, hogy a sorozat szereplői mind-mind szépen kidolgozottak, és nem logikátlanok. Percy kivételével, de nála ez egy alap személyiségelem, szóval nem szólok semmit sem. :D Valahogy ezt szeretem benne. Van benne egy olyan egyéni színezet, ami hihetetlenül élvezhetővé teszi számomra a könyvet.

Hogy miért pont latinul közöltem, hogy mindkét főgóré olimposzi puszit nyomhat a fenekemre, arról fogalmam sincs.
Mindenesetre rögvest villám csapott a buszba.

És ez a színezet a szereplőknél is megjelenik. Percy egy rendkívül egyedi szereplő lett, ez pedig a humorának és valójában úgy összességében az egész személyiségének köszönhető. Ahogy egyre több és több könyvet olvasok, feltűnt, hogy ezek a "mentsünk meg mindenkit, még azt is, akit sosem láttam, és közben még véletlenül se bukjunk el" típusú szereplők egyre gyakoribbak lettek. Mert igen, tényleg jó abban hinni, hogy van valaki, aki kisujjból megmenti az emberiséget, de ez egyáltalán nem reális. Percy viszont nem ez a karaktertípus, és nem egyszer hibázik, és ezért sokkal közvetlenebb szereplővé válik, akivel mindenki tud azonosulni, hiszen mindenki szokott hibázni.

Természetesen rajta kívül vannak még jó szereplők. Annabeth, akit látva szívesen lennék én is félvér, és akinek a pókok iránti ellenszenvét teljesen megértem. Ő az a fontos láncszem a történetben, aki mindig tud egy jó megoldást, és valljuk be, a fiúk nélküle teljesen elvesznének. Elég hamar.

- Ne gondolkozz ilyen negatívan!
- Aha. Belépünk a Holtak Birodalmába, és nem kéne negatívan gondolkodnom.

Aztán ott van mindenki kedvenc kecskéje szatírja, Grover, aki miatt jobban figyelünk a környezetünkre. Az a kedves karakter, aki mindig tud olyat mondani, amivel feldobja a hangulatot és az esetleg szomorú jelenetek után is tudunk a viccein nevetni. A könyv rajtuk kívül tele van megannyi vicces és egyedi szereplőkkel, akik színessé varázsolják a regényt. Nincsen két egyforma jellem a kötetben.

Bár a bejegyzésem rövidke lett, nem bántam meg az újraolvasást. Jó pár évvel az első olvasás után, 18 évesen nagyon jól szórakoztam a könyvön, rengeteget nevettem, imádtam minden sorát. Biztosan újra fogom olvasni még, az azonban jó pár év múlva lesz. Ajánlani pedig mindenkinek tudom. Egy próbát mindenképpen megér. :)

Hazamegyek.