Rick Riordan: A titán átka (Percy Jackson és az Olimposziak #3)

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Amikor Percy Jackson megkapja Grover segélyhívását, készülődni kezd a harcra. Jól tudja, hogy szüksége lesz erős szövetségeseire, Annabethre ás Tháliára, a félistenekre; valamint hűséges bronzkardjára, Árapályra is… és egy fuvarra a mamájától.

A félistenek Grover megmentésére sietnek, aki – mint később kiderül – fontos felfedezést tett: két félistenre bukkant, kiknek származása egyelőre még ismeretlen, de igen 
nagy erővel rendelkeznek… De ez még nem minden.


A Titán úr, Kronosz felállítja számukra eddigi legfondorlatosabb csapdáját, és az ifjú hősök majdnem belesétálnak.

A sorozat mulattató, és izgalmas harmadik kalandjában Percynek a legveszélyesebb kihívással kell szembenéznie: a Titán Átkának hátborzongató próféciájával…

„Vicces és pörgő… Percy az a hős, akivé minden srác válni akar.” 
– Sunday Express

A téli szünet előtti pénteken anyám összecsomagolt nekem egy túlélőkészletet, amelyből nem felejtett ki néhány halálos fegyvert sem, és elindult velem egy bentlakásos suli felé, ahol eddig még nem jártam. Útközben persze nem felejtettünk el beugrani a barátaimért, Annabeth-ért és Tháliáért.
Mi az, ami még egy istent is megrémít?

Igen, ez pontosan úgy hangzik, mint egy nagyon rossz találós kérdés, és... az is. Amikor leírtam ezt a csodálatos borzalmas mondatot, akkor azonnal egy ehhez hasonló varázslatos válasz volt a nyelvem hegyén. Csak az egyszerre lenne borzalmas és spoiler.

Egy kis helyzetjelentés: amikor eljutottam idáig az olvasásban, akkor pontosan azt éreztem, hogy oké ennyi volt, én erről a könyvről nem tudok mit írni. Az előző bejegyzések sem lettek olyan hosszúak, mint általában szoktak lenni, elfáradtam, és elegem van, nincsen mit írnom róluk.

(...) De miután ez a tizenkét éves csitri bejelentette nekem, hogy ő a vadászat istennője, valami ehhez hasonló intelligens választ sikerült adnom:
- Ja... hööö... oké.
De ez semmi ahhoz képest, amit Grover produkált.

Aztán eszembe jutott, hogy álljon csak meg a menet! Nekem van már kettő majdnem kész bejegyzésem, amiket nem akarok csak úgy kidobni az ablakon. Így most itt vagyok, és írom a  bejegyzést. Mielőtt eldöntöttem volna ezt, eszembe jutott, amit tavasszal a Harry Potter- sorozattal csináltam: az összes könyvről egy nagy bejegyzésben írni. Azonban az sem volt egyszerűbb, mint ez, így azt az ötletet is elvetettem.

Így aztán itt vagyok, írom a bejegyzést, és próbálom kitalálni, hogy akkor most honnan is kezdjem a kis mesémet. Nem tudom, honnan tudnám elindítani a gondolataimat, hiszen annyi minden kavargott bennem az olvasásakor, ezeket egyszerűen nehéz szavakba önteni.

- Atyagatya! - nézett most Mr. D-re Nico. - Maga meg a borvirágos ürge? Nem lehet igaz!

Talán az egyik legérdekesebb és legviccesebb pillanat az volt, amikor fogtam magam, félreraktam a könyvet, és a kezembe vettem a Csata a labirintusban-t és azt kezdtem el olvasni. Egyszerűen nincsen okom erre, egyszerűen úgy éreztem, most arra a könyvre van szükségem. Aztán amikor befejeztem a harmadik könyvet, és belekezdhettem a negyedikbe, akkor pedig Az utolsó olimposzit vettem elő ugyanígy. Akkor is az előző könyv olvasása közben olvasgattam, emiatt pedig lassabban haladtam, de nagyon is élveztem.

A lassabb haladásnak is megvoltak az előnyei: próbáltam kisebb-nagyobb jelekre figyelni kedvenc párosomról, amiket meg is találtam. Voltak jelek, aranyos, édes jelenetek és gondolatok. A kis romantikus lelkemnek nagyon jól esett, ami viszont még nagyobb pozitív dolog: hogy ez nem vette el a figyelmet a fő történetszálról.

Valaki, vagy valami verte az ajtómat.
Megragadtam Árapályt, és kiszálltam az ágyból.
- Ki az? - kiáltottam.
DUNG! DUNG!
Az ajtóig araszoltam.
Levettem a kupakot a kardról, és kivágtam az ajtót, hogy szembe találjam magam egy fekete pegazussal.
Whááá! Főnök! (...) Nem akarok lókolbász lenni!

Magáról a könyvről annyit, hogy imádtam (ismét), hogy magába tud szippantani, és egyszerűen imádom, hogy olyan, amilyen. Ismét bajban vagyok, hogy pontosan mit is mondjak a könyvről, hiszen megint abban a helyzetben vagyok, hogy annyira tetszett, hogy nem tudok mit mondani. Csak annyit, hogy ezt szerintem mindenkinek olvasnia kell. És igen, elfogult vagyok. :)

- Apollón? - kérdeztem, mert nem ismertem mást, aki ilyen rossz haikut tudna fabrikálni.
Ujját a szája elé tette.
- Inkognitóban vagyok. Hívj Frednek.
- Egy Fred nevű isten?!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Dan Wells: Csak a holttesteden át (John Cleaver 5.) + Novella

Rick Riordan: Hádész háza (Az Olimposz hősei 4.)

Anne Eliot: Toplistás szerelem