2017. július 31., hétfő

Jandy Nelson: Neked ​adom a napot

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

A ​tizenhárom éves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude hihetetlenül közel állnak egymáshoz. Különleges burkot húznak maguk köré színekből és szavakból, ahová nem engednek be semmit és senkit. Egy nap azonban a burok felhasad, és a családi tragédia úgy kipörgeti az ikreket megszokott világukból, akár egy tornádó. 
Három esztendő múltán jóformán szóba sem állnak egymással. Az érzékeny lelkű Noah szerelmes barátságba keveredik a szomszéd sráccal, Jude pedig mesteréül választ egy goromba férfit, akinek több köze van a lány családjának széthullásához, mint hinné… 
Az ikrek nem veszik észre, hogy mindketten csak a történet egyik felét ismerik, és vissza kéne találniuk egymáshoz, hogy esélyük nyíljon világuk újjáformálására. 
Jandy Nelson világsikerű regénye döbbenetes művészi erővel szőtt mese, ami beszivárog a csontjainkba, akár a tűz melege egy didergető napon.

„Vad, gyönyörű és mélyen megindító. Nelson írása annyira eleven, hogy a lapok szinte világítanak a sötétben.” 
– Ransom Riggs, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei írója



Hogyan tudnád elviselni, hogy minden széthullik körülötted?

Nagyjából ezt éreztem a könyv olvasása közben. De ne innen kezdjük, haladjunk csak szépen sorjában. Az első fejezetben már felötlött bennem három gondolat, ami szerencsére nem tartott ki a könyv végéig. Valahogy a második vagy a harmadik fejezetekben elveszett, azonban addig makacsul tartotta magát mind a három.

Ha rátalálsz a lelki társadra, az olyan, mint olyan házba lépni, ahol már jártál – megismered a bútort, a képeket a falon, a könyveket a polcon, a fiókok tartalmát: szükség esetén sötétben is eltájékozódnál.

A telefonomban van is egy elég zavaros jegyzet arról, hogy akkor most mi van. (Vagyis, mi nincsen.) Amikor belekezdtem a könyvbe, akkor 3 dolog jutott szinte azonnal az eszembe: az első, hogy én most rettenetesen fáradt vagyok ehhez a könyvhöz. A második az, hogy nem ez lesz életem legkönnyebb olvasmánya - aminek eközben örültem is. A harmadik pedig, hogy nem vagyok ehhez eléggé művész.

Miközben olvastam a könyvet, nem egyszer éreztem azt, hogy én ehhez túlságosan is földhöz ragadt vagyok. Hogy sosem fogom megérteni az ikreket, akiket elnézve (vagy olvasva) nekem egy ecsetet sem lenne szabad a kezembe vennem, nemhogy valamit alkotni is. (Vagy akár szimplán akarni ezt.) Lehet, hogy csak nekem túl élénk a fantáziám, de minden művüket csodálatosnak képzeltem, mesésnek a maguk valójában.

Az egész könyv a művészetre épül (amit már egyértelművé tettem), de amint az ember beleszokik a "világba," akkor már nem lesz olyan különös. Valójában ez az érzés meglesz még mellette egy kicsit, vagyis nálam megvolt, azonban nem volt olyan különös a könyv, az írásmód, a reakciók, mint első olvasásra. Nem kell minden festményt, vagy ilyesmit ismerni, hiszen a könyv az ikrekről szól. Arról, hogy ők mit alkotnak, mit képzelnek el, mit álmodnak meg, és hogyan készítik el ezeket.

Meg kell látnunk a csodákat ahhoz, hogy csodák létezhessenek.

Nagyon tetszett még, hogy az ikrek nem egyformák. Igen, valóban, ez egy klisé is szinte, amelyik könyv ikrekről szólt, ezt is felhozta: kívülről egyformák, belülről pedig egyáltalán nem, közben meg valami abszurd álláspontot képvisel, ami hihetetlenné teszi az egészet. Itt azonban ez nem így jelenik meg: van egy fiú-lány ikerpár. Mindketten művészek, de teljesen másképp. A személyiségük, a reakcióik teljesen mások, ugyanakkor nagyon hasonlítanak egymásra néhány ponton. Mint a testvérek általában: bármennyire is egy család, nem lesznek pontosan ugyanolyanok.

Noah az, akiért végig fájt a szívem, hiszen szegénynek nem mindig jöttek össze a dolgok. Néha csak ültem olvasás közben, és arra gondoltam, hogy "ne, ez ne így történjen, ez nem lehet." És valahol így voltam Jude-nál is: láttam, mi lesz ebből, hová fog alakulni ez az egész, és ezért rettenetesen sajnáltam a karakterét.

Azt szerettem nagyon a történeteikben, hogy nem egy időben játszódtak. Nem csak több nézőpontból követhettük az eseményeket, hanem más-más időből is. Így az események nagyobb hangsúlyt kaphattak, még jobban kiteljesedhettek. És tudjátok, mi volt számomra a legmeglepőbb? Hogy ezt a könyvet ugyanaz a nő írta, mint Az ég a földig ér-t. Igen, ez számomra egy hatalmas meglepetés. (A molyos értékelésem mindent megmagyaráz.)

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember hű maradjon önmagához, a szívéhez.

A könyv engem egyszerűen levett a lábamról. Nagyon tetszett, nagyon szerettem. Kicsit féltem tőle az elején, de a végére már imádtam a kicsit furcsa (valójában nagyon is furcsa) ikreket és a történeteiket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése